Éjfélkor
táncoltál nekem.
táncoltál nekem.
Tátongott
körülötted a magas
és a mély, ez a vége-nincs, fekete
terem. Sötét oszlopok vesztek végeikkel
alá és fel a sötét semmibe, és tartotta őket
öröktől, s örökké a semmi. S ím', te ott függtél középen:
a közepén ez űrnek, és ahogy éjfélt ütött, halottas, fakószín testeden a fények
ezüstté, azon át tovább, arannyá lényegültek, s íme, tündökölt bőröd: e bíborszín bársony.
körülötted a magas
és a mély, ez a vége-nincs, fekete
terem. Sötét oszlopok vesztek végeikkel
alá és fel a sötét semmibe, és tartotta őket
öröktől, s örökké a semmi. S ím', te ott függtél középen:
a közepén ez űrnek, és ahogy éjfélt ütött, halottas, fakószín testeden a fények
ezüstté, azon át tovább, arannyá lényegültek, s íme, tündökölt bőröd: e bíborszín bársony.
És - nicsak! - mozdul kecses bokád, nyílik szét a combod, s - egy-kát-há' - rubin színében ragyogsz. Elsőre apró, finom lépések háromnegyedében andalogsz előre és hátra, miként ha báb volnál, himbálózol láthatatlan láncokon. S most perdülsz hangtalan egyet; felkapod közben a térded, s mire újra szemközt vagy, virágszirmok gyanánt tüllszoknya válik fel combod meztelen bőréből, végül úgy áll el csípődtől éleivel, akár bársonyos, hívogató, ezerágú penge. Ezzel a taktus szaporulni indul, növeli tempóját a láthatatlan orgonából beáramló, egyre hangosabb keringőzene, s - egy-két-há', egy-két-há' - most üvegtekinteted sugarába esem, és hirtelen: csend. Egyszerre megállsz, mintha csak rajtakaptak volna. Egy pillanatra megdermedsz, s úgy fedezel fel, közben fehér szemeid alatt, vékony, piros ajkaid nyílásán kivillan szemfogad. Alig észrevehetően, gyermeki csodálattal fordítod el kecses fejecskédet, üres tekinteteddel mohón bámulsz meg, akár egyetlen létezőt, ahogy ott ülök díszes, kortalan aranyszékemen. Kinyújtott spicced a semmi feketén ragyogó csempéin felém csúsztatod, s ezzel a lépéssel közelebb húzod magad. Ahogy újraindul, most már értem a zene forrását: a zene belőled fakad. De csak szaporán tovább, nincs több idő! Melyben minden szférák egybehangzanak, elhagyni készül az éjféli perc, ezért gyorsulsz hát, irdatlan gyorsulsz - egy-két-há', egy-két-há', egy-két-há' -, közelebb perdülsz, egyre közelebb, ragyogó aranyszoknyád végül szétárad előttem, most elvakít, s előteréül ez üres fekete térnek, aranyaddal a semmiben mindent beragyogsz. Milyen tökéletes szentély e léthatáron, melyben ím' felragyogsz előttem: szent szárnyasoltárom!
És itt,
e ponton
megszakad a száj,
a keringőzene megáll.
Nem érhető fel mindez,
nem hatol el idáig, valahol,
a semmi egy távoli szegletében
szűköl, nyeszletten dadog az értelem.
Hívogató kézfejeddel táncra csábítasz, s én nézem,
s ahogy e szent pillanatban a gyönyörbe csaknem beleőrülök,
amíg ez őrült vonzalomba tehetetlenül, bénán belegyönyörülök,
a semmi szentélyében te, pusztulásnak szent szárnyasoltára végleg széttárod magad,
hogy viszont nyújtsam kezem, hisz a sors: szertartás, és nincs, nem tehetek mást én, az Áldozat.
Éjfélkor táncoltál nekem. E szent percben engem hívtál, és én tehetetlen-telhetetlen átadtam magam;
mely a szívből kiindulva kiszárítja most minden erem, ölelj magadhoz, ó halál: ragadj hát el, szerelem.
a semmi szentélyében te, pusztulásnak szent szárnyasoltára végleg széttárod magad,
hogy viszont nyújtsam kezem, hisz a sors: szertartás, és nincs, nem tehetek mást én, az Áldozat.
Éjfélkor táncoltál nekem. E szent percben engem hívtál, és én tehetetlen-telhetetlen átadtam magam;
mely a szívből kiindulva kiszárítja most minden erem, ölelj magadhoz, ó halál: ragadj hát el, szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése