Káromkodásból

Végül a homlokomtól az államig gyűrődtek a ráncok,

seperjük le őket együtt,

ajánlják a lehetetlent pár áldott barátok.

Mégsem visz el az ősz, még ő sem,

mint azt a sok szerencsést,

aki elkönnyebbülhet a lombokkal,

s feloldódhat az érkező fehérben;

számot adni egyedül megy az ember,

mert máshogy nem mehet,

és addig egyedül kénytelen elrendezni,
amit nem lehet.

A megannyi kimondhatót és kimondhatatlant.

És főleg a Szépet.

Egy tornácon ülök most,

és a szeptember, akár ha seregszemlét tartana,

úgy gyűjti kékes árnyalatait mögém fellegeinek.

Vajon meddig bírja a harcot a Nap?

Vajon van-e értelmes küzdelem?

Ha az üvegre nézek, vállam felett kecses ládákban

egy rózsaszín virág tündökli utolsó napjait.

 Hiába minden fenyegetés, csak őrá figyelek.

És így fürkészik pár áldott barátaim a kezem,

ahová, mint jó földbe, ha virágmagvakat

ültettem, hogy nőtt e sok dudva.

És némelyik: jobban lát magamnál,

- ezt magyarázza, rimánkodja nekem,

hogy van egy piciny virág a rőt dudvák alatt,

és hogy higgyek neki az Isten szerelmére.

Az meg ki?,

nézek rá némán, kérdőn,

s imádkozzon valaki más most,

hogy e pár áldott addig öleljen,

míg csak eszembe nem jutok: én.

Magam.

Mert most, hogy elhagytak,

és a lelkem roskadozva viszem:

nincs már saját szavam.

Csak a jelzőtlen némaság.

Végül a föld,
mely meggyűrődik alattam,

amint megállok.

És én állok kifeszített fényben,

s a csepp, mely eret rajzolván kezemre

útnak indít a végtelenbe,

hullani készül éppen.