Fesztivál

Ismeretlenek fénytechnikát hoztak - befolyásolhatóak az éjszakák,

még az érkezésünk előtt színpadokat állítottak fel,

mindennek helye van, precíz, rendezett,

forgatókönyv szagú őrület a fesztivál.

S olykor: mintha mégsem rendezték volna meg, és

spontán lenne, pedig - ne kétkedj: megrendezett.

Melyik ember díszlet még, s melyik, amelyik már

tényleg önmagától van ott - kérdezhető.

Én magamtól vagyok itt, nem tett senki ide,

a szabad akarat szabta ki a helyem

karjaid között, és ugyanez a szabad akarat

szabta ki a helyed a kezeim között:

látod, csak mi különbözünk.

(Melyik a nagyobb bűn, mondd meg nekem,

a felejtés vagy az emlékezés?

Mert mindkettő az, tudom.

Érted az egyszerű szórendet?

Amikor a nyelv kíméletlenül őszintén képezi le a

gondolkodást? Amikor nem csűr és nem

csavar, hanem egyszerűen csak letükröz?

Vagy mindenhol kötelező ez a világi szédület,

és minden, ami egyszerű, valamikor a múltban

végleg száműzettetett?)

Sztárok a színpadon. A tömött sorok hátrébb

fellazulnak, valahol mi is itt állunk.

Az egész fesztiválról semmire nem emlékszem,

erre a pillanatra csak, erre a fényképre.

Valaki itt fotózott le bennünket, egy véletlenszerű

helyen a tömeg szélén, ahol már jól kivehetően

elkülönülünk mindenki mástól.

Egymást öleljük keresztesen,

nincs aki felül, nincs aki alul fogná

át a másikát: mi keresztben ölelünk,

aki csak az egyensúlyról valaha is szól,

hozzánk igazítja szavát.

Emlékszem, te pöttyöset viselsz, és csíkosban

vagyok én, s aki nem látta e képet, nem tudja, mennyire

teljes ez a furcsa tökély. A felvétel közepén vagyunk,

a fókusz tökéletesen mér fel bennünket, és

elmosódik körülöttünk a tömeg, az emberek,

akiket nehéz megkülönböztetni:

melyik ember díszlet még, s melyik,

amelyik már tényleg önmagától van ott.

Nem emlékszem másra, csak hogy ott állunk 

a fesztiválban, körülöttünk emberek mozognak,

egy-egy arc sem válik ki, vagyunk mi,

és vannak ők, és nincsen más.

Hogy meghosszabbíthatóak a nappalok, és meg-

rövidíthetőek az éjszakák, mert valami

ismeretlenek fénytechnikát hoztak.

Hogy egy fekvő homokóra keresztben folyik.

s hogy az idő elpusztul.

Hogy volt, amikor boldogok voltunk,

és elmosódik ami előtte volt, s ami utána.

Hogy aki egyszer boldog volt,

örökre az marad, ha csak a szenvedésben is.

És hogy aki nem tudja egyetlen képben

elmondani az életét, 

az sohasem élt.