Születésnapodra

Ezen a szokottnál is lassabb, vásottabb reggelen,

a fakó tükörbe nézek mindközönségesen.

Homályos, furcsa folt pasztelledik az arcom helyén,

egyre magasabbra ér a bőr homlokom tetején,

s mikéntha mindjárt lecseppenne, szemem peremén

felhúzott térdeit ölelve vacog a remény.

Tánc volt tegnap, élni voltam, és a wc-be menet

megszorította egy szép lány a kezemet.

Jöjjek vissza, mondta, megvár, lehetünk oltalom,

jövő időt használt, és jó volt, jó volt nagyon.

És ez olyan volt, tudod, olyan egyetlen pillanat, 

amelyben a kivert kutya egy életre hűséges marad.

Siettem hát, és ahogy leöblítettem, a wc peremén

a salakot és a világ bánatát búcsúztattam el én.

Ölelő karja vár kinn, gondoltam, és a remény,

a tekintetünk találkozása, a jövő, az ő meg én.

S a néhány lépésen, amíg hozzá tartottam,

új szövetségben és szent titokban

felesküdtem az életre mégis, mégis, mégis,

hogy hisz annak vége van, és boldog leszek én is!

Így érkeztem vissza hozzá, ahol az előbb álltunk, oda,

s, látod, megint hittem, megint, én ostoba.

Háttal állt a lány, csodás haját láttam,

s szemben vele egy férfi, közel, száj a szájban...

Ezen a szokottnál is lassabb, vásottabb reggelen,

a fakó tükörbe nézek mindközönségesen.

Látod, Attilácska, más is szomorú e Földön,

Maholnap harminc leszek, s az ünnepet egyedül töltöm.

Nem írok majd verset születésnapomra,

minek is figyeljen bárki a bajomra,

de hallani fogom hangod, ahogy most is hallom,

és - ahogy e pár sorban - szavaid visszhangzom.

Nézd csak, Attilácska, nyakamon a bánat,

és fáj a világ nekem, s én is a világnak.

Szomorú vagyok ma, a születésnapodon,

mert folyton fogy az élet, és nagyon fáj, és hagyom.

Már nem csábít reményre a szép Barbi bokája,

Már nem vidámít meg a táncos Linda lába.

Egy sötét szoba vár, és üres. Így érkezem haza.

Behallatszik közelről a vonatok zaja...