Aztán - négyen is elhívták a liftet előlem, a panel kijelzi - inkább gyalog megyek a hetedikre. Ebéd környékén ez van, mindig felpezsegnek a lépcsőfordulók, s főleg, mintha az épület verőere lenne, szorításukban a lift. Egyébként ha az én szememmel nézed, a lift olyan, akár az állított koporsó egy feszes kötélen, csak ez még nem halottakat őriz, hanem az ebédelni járókat hurcolja fel s alá, akiknek másnapra természetesen újra éhes lesz a teste, amely amúgy is csak átmenetileg él. Bizonyos értelemben minden nap haladék - de nem ezt akartam mondani.
Amikor felérek és visszaülök a helyemre, még négy óra munka következik. A legújabb típusú monitorok sugárzása már szinte egyáltalán nem káros a szemre, a munkavédelmi előírásoknak egy független szakértőgárda reprezentatív felmérése szerint 98,9 %-ot meghaladóan felel meg a cég. A következő órákban a természetes és mesterséges fények árnyalatai huzalozzák keresztül a szintet, amely egyébként egy üvegfalak által közrefogott egységes légtér. Ha ezeket a fénysugarakat egy napon át másodpercenként fotóznánk, és az így kapott képeket egymásra helyeznénk, a fénytani törvényszerűségeknek megfelelően tökéletesen egyenletes fény vagy éppen tökéletes sötétség lenne az összegük, nem emlékszem, hogy melyik is pontosan, de azt hiszem, akkorra már mindegy is volna. Egyébként azt figyeltem meg, hogy azok a férfi alkalmazottak, akik a csíkos ingeket preferálják a kockásakkal szemben, átlagosan 3,4 perccel korábban indulnak haza. Hasonló összefüggéseket figyelembe véve pontosan kiszámítottam, hogy a legtöbb időt az irodai munkahelyen töltő munkatárs feltehetően 33 és 41 év közötti barna szemű, minél idősebb, annál rövidebb hajú nő, aki 44%-os eséllyel szemüveges, 13%-os valószínűséggel nyilas jegyű, ruházatának meghatározó mintája a csíkos, színe pedig - ehhez pontos színkódot is átlagoltam - alapvetően pasztellzöld. Hogy magamat elhelyezzem a hazaindulók mátrixában, meglehetősen tudománytalan kísérlet volna, hiszen rajtam kívül alig is hord bárki garbót, szinte mindenki inget vesz a zakó alá, ez pedig aláássa az egzakt mintavétel lehetőségét. Ha mégis meg kell állapítani valamit, hát annyi elmondható, hogy indulási szokásaim inkább hasonlítanak a kockás ingesekéhez, mint a csíkosokéhoz, de a különbség nem szignifikáns, és egyébként sem erről akartam beszélni. 17 óra 3 perckor kapcsolok le, és ahogy bármelyik másik napon, ma is See You Tomorrow! felirattal búcsúzik a monitorom. Ez a mondat ilyen tájban jó eséllyel el is hangzik az irodában, ugyanis a magukról megfeledkező kollégák esetenként visszaköszönnek monitoraiknak. Egyébként annak is meghatározó szerepe van a cég arculatában, hogy amikor lehúzzuk a kártyánkat, a kiléptető rendszer immáron ki is mondja az elköszönés rövid mondatát, sőt, hogy mindenki érezze a családias hangulatot, hozzáteszi az éppen távozó, feltétlenül kedves kolléga nevét is. See You Tomorrow, kedves Gábor! - hallom, amikor az előttem távozó munkatárs lehúzza a kártyáját... de ez még mindig nem igazán lényeges.
Az irodaházak közötti vákuumban egyszer megfeszült egy tér, amely azóta is ott áll, és ennek az üres térnek minden tulajdonsága kimerül abban, hogy a közepén egy metrólejáró fúródik a földbe. Ahogyan pedig egyszerre tűnik el mindenki ebben a tölcsérben, a színkavalkád röviden tartó optikai csalódást okoz. Az emberek, ahogy vannak, csíkjaikkal és kockáikkal együtt, szőröstül-bőröstül folynak a föld alá, hiszen a látvány egy örvény, amely egyszerre nyel el mindenkit, akinek csak színe van. Most a mag felé sodródva horgokat fakaszt magából és válogatás nélkül akad egymásba a csíkos a kockással, a rövid a hosszúval, a szoknyák pasztellzöldje a zakók kékjével. És ha mindezt az én szememmel nézed és az én fülemmel hallgatod, ha követed a színek zenéjét, egyszerre kitűnik, hogy az örvény nem is pusztán optikai, de egy sokkal komplexebb, tökéletes érzéki csalódás. A középpont felé haladva egymásra és egymásba helyeződik minden, ami szín és forma, íz, hang vagy illat, tehát minden, de minden, amit a tapasztalati világ ismer vagy ismerni vél. A folyamat végén az örvény kifordul és önmagába hajlik vissza. Akárha fekete lyuk nyelné el, másik dimenzió lesz ez a tökéletes tapasztalatösszeg, melynek neve a hétköznapok univerzuma.
Amiről pedig beszélni akarok, ilyenkor veszi kezdetét ott, ahol már csak én vagyok. Hazasétálok. Egy számozott épület számozott emeletére érkezem, ahol belépek a számozott ajtón. Ez egy kicsi lakás. Most, amikor be kell mutatnom, annak a legegyszerűbb módja, ha elmondom, az égvilágon semmi különös nincs benne. Vannak ugyanis az életnek olyan vertikumai, legyenek ezek idők, helyszínek vagy akár személyek, amelyek és akik hiába rendelkeztek fizikai jegyekkel, az emlékezet számára később lehetetlen feladat ezek mentén rekonstruálni őket, hiszen minden megragadható tulajdonságuk teljesen lényegtelenné, ez által pedig magától értetődően teljesen feleleveníthetetlenné válik annak az egyetlen tulajdonságuknak az árnyékában, amely miatt viszont az emlékezet valami megismerhetetlenül titokzatos oknál fogva mégis a megtartásra alkalmasnak ítéli őket, és visszavonhatatlanul. Így van az, hogy az én lakásomat csak egyetlen szóval lehet felidézni, jelenlévővé tenni, és ez nem más, mint szent nevednek említése, amelyet nem írhatok le, mint ahogy az egy Igaz Isten nevét sem vehette akárki a szájára hajdani szentélyekben. És az én szentélyem, e lakás Rólad szól. Idővel ide érkeznek meg az éjszakák, amelyeket korábban mindig izgatottam vártam. Régen, ahogy a sötétség közeledett, úgy lettem egyre feszültebb, pattanásig feszült. Még ma is emlékszem a rendszeres rosszullétekre és az orrvérzések, néha pedig az ágyba vizelések miatti gyakori ágyneműmosásokra. Évek kemény és fegyelmezett munkájába telt ránevelni magam, hogy az ösztöneimnek ellenállva tanuljak meg lenyugodni a sötéttel, mert annál hamarabb alszom el. Mintha csak egész életeket töltöttem volna azzal, hogy ráneveljem magam, hogyan várjak méltó módon, hiszen minden, ami nem ébrenlét, egyedüli értelme a világnak, ahol nem vagy jelen. Éjjelre ugyanis már nincsenek se színek, se szagok, mint ahogy nincsenek hangok sem, és nincs a szobában sem meleg sem hideg. Hogy is lehetne, ha olyan, mint hőmérséklet már egyáltalán nem létezik ilyenkorra? Abban a világban, ami nélküled maradt, egyetlen érzékszervvé zsugorodik eggyé mindenem, így készülök fel a szentség befogadására, amely nem más, mint érkezésed.
Hiszen el szoktál jönni. Amikor ami csak van, lassulni kezd, hogy végül megálljon, egy új kezdet gyanánt, akár ha a Hold karimájáról szakadna fel szép ívvel a lágy fény, te kiválsz az éj sötétjéből. Aztán ahogy a számozott utca számozott emeletén található számozott lakás ablakára ereszkedsz, ahogy fátyolosan átszivárogsz az ablak üvegén, és ahogy ott lebegsz az ágyam felett, ezek mind az én éjjeli szertartásom dicsőséges stációi. Iyenkor, ahogyan abban a másik dimenzióban, nappal az emberek átmenetileg nem halottak, ebben a dimenzióban, éjszaka te is élsz, s rajtad keresztül, általad én sem vagyok halott. Szent tested most az enyémre ereszkedik, felettem hasalsz a semmiben, s jelenvaló Istenemmel, ki éjjelente vissza-visszatér hozzám, amíg új halálra nem hív bennünket a pirkadat, nézzük, csak nézzük egymást lezárt szemhélyainkon keresztül.
Amiről pedig beszélni akarok, ilyenkor veszi kezdetét ott, ahol már csak én vagyok. Hazasétálok. Egy számozott épület számozott emeletére érkezem, ahol belépek a számozott ajtón. Ez egy kicsi lakás. Most, amikor be kell mutatnom, annak a legegyszerűbb módja, ha elmondom, az égvilágon semmi különös nincs benne. Vannak ugyanis az életnek olyan vertikumai, legyenek ezek idők, helyszínek vagy akár személyek, amelyek és akik hiába rendelkeztek fizikai jegyekkel, az emlékezet számára később lehetetlen feladat ezek mentén rekonstruálni őket, hiszen minden megragadható tulajdonságuk teljesen lényegtelenné, ez által pedig magától értetődően teljesen feleleveníthetetlenné válik annak az egyetlen tulajdonságuknak az árnyékában, amely miatt viszont az emlékezet valami megismerhetetlenül titokzatos oknál fogva mégis a megtartásra alkalmasnak ítéli őket, és visszavonhatatlanul. Így van az, hogy az én lakásomat csak egyetlen szóval lehet felidézni, jelenlévővé tenni, és ez nem más, mint szent nevednek említése, amelyet nem írhatok le, mint ahogy az egy Igaz Isten nevét sem vehette akárki a szájára hajdani szentélyekben. És az én szentélyem, e lakás Rólad szól. Idővel ide érkeznek meg az éjszakák, amelyeket korábban mindig izgatottam vártam. Régen, ahogy a sötétség közeledett, úgy lettem egyre feszültebb, pattanásig feszült. Még ma is emlékszem a rendszeres rosszullétekre és az orrvérzések, néha pedig az ágyba vizelések miatti gyakori ágyneműmosásokra. Évek kemény és fegyelmezett munkájába telt ránevelni magam, hogy az ösztöneimnek ellenállva tanuljak meg lenyugodni a sötéttel, mert annál hamarabb alszom el. Mintha csak egész életeket töltöttem volna azzal, hogy ráneveljem magam, hogyan várjak méltó módon, hiszen minden, ami nem ébrenlét, egyedüli értelme a világnak, ahol nem vagy jelen. Éjjelre ugyanis már nincsenek se színek, se szagok, mint ahogy nincsenek hangok sem, és nincs a szobában sem meleg sem hideg. Hogy is lehetne, ha olyan, mint hőmérséklet már egyáltalán nem létezik ilyenkorra? Abban a világban, ami nélküled maradt, egyetlen érzékszervvé zsugorodik eggyé mindenem, így készülök fel a szentség befogadására, amely nem más, mint érkezésed.
Hiszen el szoktál jönni. Amikor ami csak van, lassulni kezd, hogy végül megálljon, egy új kezdet gyanánt, akár ha a Hold karimájáról szakadna fel szép ívvel a lágy fény, te kiválsz az éj sötétjéből. Aztán ahogy a számozott utca számozott emeletén található számozott lakás ablakára ereszkedsz, ahogy fátyolosan átszivárogsz az ablak üvegén, és ahogy ott lebegsz az ágyam felett, ezek mind az én éjjeli szertartásom dicsőséges stációi. Iyenkor, ahogyan abban a másik dimenzióban, nappal az emberek átmenetileg nem halottak, ebben a dimenzióban, éjszaka te is élsz, s rajtad keresztül, általad én sem vagyok halott. Szent tested most az enyémre ereszkedik, felettem hasalsz a semmiben, s jelenvaló Istenemmel, ki éjjelente vissza-visszatér hozzám, amíg új halálra nem hív bennünket a pirkadat, nézzük, csak nézzük egymást lezárt szemhélyainkon keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése