Szőkeséged ragyogó napfény az éjszakában,
és nincs más, nem is akarok más gyönyört,
mert ami volt, ami elmúlt és gyötört,
múlt már. A bűnös lelkét hoztam,
az elátkozottat, és a tiéd, itt van minden,
ami voltam, és nincs más,
más nincsen, - rajtad kívül semmin,
nekem semmim, de semmim nincsen.
Zárd ki a világ zaját most,
maradj ugyanígy csöndben,
és hallgasd, csak fogadd be vén,
ősszé érett szentgyónásomat.
Huszonkilenc év, egy fél emberélet talán,
s én úgy tündöklök e félet:
e fél élet tündértaván,
ahogy anyja keblén a gyermek.
Csak a részvét a szerelemben,
csak a félelem a teljességtől,
és csak a megszokott bűnhődés.
Csak a százszor hallott közhelyek,
csak a más leélte élet,
és csak a közöny helyetti
félve kimondott talán.
A Líra vagy, az ősidők előtti,
mely ritmusát adta világrendeknek,
zengve zengő állandóság vagy,
idő és tér fogan eggyé benned.
A kimondatlan sors és a végül
kimondott nagy szavak, a mások helyetti
féltve őrzött magam, önmagam,
a vagyonom vagy és a fegyvertáram,
akit - méltatlan szolga - én mégis megtaláltam.
Istennő vagy, egy Léda-sarj,
és én sírok azért, hogy akarva akarj,
hogy - nyüszítő kutyát - egy pléddel betakarj,
s hogy te se élj, ha nem élek én,
s hogy ha lesz hiányom,
abba nyögve belehalj.
Az asztalon terítő hever, s rajta pohár.
Benne víz váltakozik, és íme: bor.
Ez még átmentődött, ez még megmaradt:
Káin vagyok Kánaánból.
Raszkolnyikov egy sarokban nyüszít
Szibériában valahol,
és én vagyok ez a gyilkos Rogya,
és te lassan, csak az életen át,
tudom: feloldozol.
Szép!
VálaszTörlés