Úton

Még az út elején, hol anyám fogta kezem
bevésődött egy üzenet - egyszer megérkezem.
S lábam nyomán, mely nőtt, egyre-egyre csak
duzzadt egy sötét, kénes vérpatak.
Könnyek fűszerezték növekvő léptemet,
s túl nagy szívhez tapadt bennem az értelem.
De mentem, egyre mentem a tudott cél felé,
nagy szívvel előre az árnyékommal én.
És voltak nagy szerelmek, izzadt, nagy csaták,
és elkopott a testem, míg látott száz halált.

Most csend következett el, mire ideértem,
s tudom, balga voltam mindenkor, ha féltem,
mert várva várni sorsom, ez az életem,
ez kísér magamhoz át egy életen.

Már a Nap lenyugszik s üdvcsókot veszen,
kopott bőrömön még melegét érezem,
bárhogy volt is eddig, végre már megnyugszom,
hisz volt szerelem: volt visszatérni otthon.
Ím magam fekszem hanyatt a rőt sövény előtt,
s árnyékod hívja lassan a lassú délelőtt.