Megszületett az örök szerelem - Emlékezés Gyarmati Fannira

Meghalt Gyarmati Fanni, és én így emlékezem.

Radnóti Miklós neje 102 évet élt. Egy nő ment el, egy asszony. Egy múzsa. Egy korlenyomat. Ez a szöveg pedig, habár megemlékezés jellegű, valójában mégsem megemlékezés, mert Gyarmati Fanniról szól ugyan, de egyúttal rólunk. Az emlékezéstechnikánkról, az elmúlás és az örökkévalóság korrelációjáról. Fanni nénivel az ment el közülünk, ahogyan emberek szeretni tudtak egy korral korábban, és ahogyan mi valószínűleg sohasem tudunk majd - persze nem azért, mert valamilyen erkölcsi értelemben rosszabbak, netán korcsabbak volnánk, sokkal inkább azért, mert eltelt egy évszázad. Nézzük csak meg ugyanis, hogyan emlékezünk Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szerelmére! Belenézünk a monitorba és megnyomunk egy gombot. Görgetünk, kattintunk. Ez az emlékezésünk technikája. Nem azt mondom ezzel a szöveggel, hogy ezért elítélendőek volnánk, közel sem. Arra kívánok rámutatni, hogy ez a technika - habár a jelenkor mind mennyiségileg, mind minőségileg elismeri, hiszen tömegek emlékeznek így, a lényegi többség - talán mégsem valódi emlékezés. Igen, felállt, formálódni látszik egy új emlékezési rend, aminek már markáns ismertetőjegyei körvonalazódnak. Az emlékezés mai technikájáról ennek megfelelően elmondható, hogy gyors. Egy kattintás. A mai emlékezés látszólag szubjektív, ugyanakkor erősen homogén. Egyedül kattintunk, de mindenki kattint. A mai emlékezés a szakaszosságra épít, időről-időre felerősödik, de sokkal nehezebben épül be az emlékezőbe, az emlékezés corpusza igazából jegyzetszerűen kerül elő újra meg újra, de nem képez mélyen beépülő, valódi emléket. Ez is a korszak- és környezetváltozás eredménye - nem bűn! -, annyi, akkora mennyiségű információ jut el hozzánk, annyiszor kattintunk, hogy az ember csodás alkalmazkodóképessége ellenére sem tudunk olyan mélyre írni dolgokat, mint egy vagy több korral korábban. Hol van az, hogy néhány generációval ezelőtt néhány történetet ismertek csak az őseink? Ehhez képest mennyi történetet tudunk ma mi magunk! Mármint mennyi történetet tudunk elővenni valamilyen digitális regiszterből. Visszagörgetni, újraposztolni, kattintani. Kattintani. De nem belülről elővenni. Mintha magunk is tárhelyek volnánk csupán, ahonnan algoritmusok hívják elő az érzelmeket és az emberi reakciókat. Ugye érezni a visszásságát? Ismétlem, ezért az elembertelenedésért nem magát az embert tartom felelősnek, ha igen is, csak közvetve, hiszen a technika fejlődése, végső soron pedig az idő múlása vezetett ide. Hogy így megváltozott az is, ahogyan, amilyen módon, amilyen technikákkal emlékezünk. Újra emlékeztetek, meghalt Gyarmati Fanni. Egy korábbi kor szerelmének lenyomata, megtestesítője volt ő, ekként járt közöttünk. Ő tudott valamit, amire mi talán emlékezni is képtelenek leszünk - hangsúlyozom, ismétlem, ennek semmi köze a gyarlósághoz, egyszerűen technikai kérdés, ami az idő múlásából fakad. 

Ha eddig tudatosan kerültem, itt viszont felhívnám a figyelmet: a morális rész következik. Azt gondolom, az emlékezés másik - a kattintással szinkron jelenlévő - technikája az, amikor valamire mintaként tekintünk, és tudatosan próbáljuk meg azt követni. Ez volna a helyes emlékezéstechnika. Ha két ember szerette egymást, és ez a költészet istenadta ajándékának köszönhetően kihallatszhatott, valamint a kanonizáció áldásos jelenlétének eredményeképpen közkinccsé válhatott, azt gondolom, a helyes emlékezés maga a másolás. A szeretetre, a szerelemre való emlékezés technikája maga a szeretet. Ha mint a szerelem XX. századi korlenyomatát tekintjük Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szerelmét, és ha valamit követendőnek tartunk ebben, az emlékezés módja nem az, ha kattintunk, hanem az, ha szeretünk. És ezt csak nem is romanticizmusból írom, hanem azért, mert rendszertanilag ezt tartom indokoltnak. A kattintás nem pótol. A vallási emlékezet rituálékkal emlékezik, a familiáris eseményekre - pl. születés, házasság - családi összejövetelekkel emlékezünk, egy nemzet emlékezésrendszere pedig emberek nemzeti ünnepeken, népi hagyományokon történő összejövetelén keresztül funkcionál.  A szerelemre ebben az értelemben írással, olvasással vagy szeretéssel kellene emlékezni, ezek a valódi technikák, és innen nézve ez evidensnek tűnik. A kattintás nem pótol semmit, nem pótolja a szerelmet sem, sokkal inkább csak egy bárhová behelyettesíthető, szükségszerűen üres aktus, ami tehát a múló időből, a kommunikációs közeg gyökeres megváltozásából és a felgyorsuló, besűrűsödő emlékezéskényszerből fakad. Mint ilyen pedig identitásvesztéshez vezet, a kattintás mint emlékezéstechnika homogén, a karácsonyfáról lehet a karácsonyra következtetni, de a kattintás mint aktus e tekintetben bármire visszavezethető, nem egyénít. A nélkül, hogy didaktikus kívánna lenni, jelen szöveg állítja, hogy a valódi emlékezéshez követésre, normativitásra és ezek tudatos fejlesztésére van szükség ma is, abban a században, amikor épp a kommunikációs tér kitágulása vezet az egyén beszűküléséhez. A kattintás mint emlékezettechnika tehát homogenizál, megfoszt az egyéniségtől, és nem írja mélyre az adott emléket mint corpuszt. Az új kommunikációs korszak ezen típusú emlékezéstechnikája sokkal inkább regiszterszerű, mintsem mély. Tiszteletben tartva Gyarmati Fanni (és közvetve Radnóti Miklós) emlékezetét, ő(ke)t hozom például. Vajon azok közül, akik kattintottak, tehát emlékeztek Fanni nénire, milyen mélyen emlékeznek majd később? Részünkké - és mert én is kattintottam (is) -, részünkké vált Gyarmati Fanni?

A szöveg eddig egy tudományos hangszínt is hordott, lévén esszé jellegű. Most azonban az itt elhagyott kérdést úgy válaszolja meg, hogy - miközben élesen nem választja el egymástól a kettőt - elhalványítja a tudományos tónust és felerősíti az esztétikait, morálist. 

Gyarmati Fanni 102 esztendő után - nekem olyan elképzelhetetlenül nagy szám ez - kilépett a múlandóságból az örökkévalóságba. Bizonyára létezik ugyanis az dimenzió, ahol a mi emlékezetünktől függetlenül létezik az ő története. És mi lett volna, ha? Ha mondjuk Radnótit nem lövik főbe, és boldogan élnek még évtizedeket? Vagy épp elválnak, és Fanni csak egy ciklus marad a Radnóti életműben. Már sohasem tudjuk meg, hiszen az emlékezés tárgya egy kettéhasított, kettétört, kettélőtt aranyszerelem, ami épp azért maradhatott a közösségi emlékezetben a szubsztanciálisan örök szerelem hordozója, mert csak az életek húnytak ki, de a betű, az írás megmaradt, s a Radnóti életmű Fannihoz köthető része ma, Fanni halála után jóságos felkiáltójelként áll előttünk az időn innen és túl. Emlékezni akarsz, utókor? Olvass. Írj. Szeress. Én például újraolvastam egynémely szöveget, azután megírtam ezt a pár gondolatot. Ez előtt, e közben és ezután is szeretek, csak nem olyan tollam van, mint Radnótinak volt, és ez a része bizony rajtam kívül csak egy emberre tartozik: (egyelőre) nem lesz vers belőle. Mégis azt éreztem, érzem végig, így emlékezek helyesen, ha mintát követek, ha azt megvalósítom. 

Meghalt Gyarmati Fanni néni, akit, ha becsukom a szemem is, mindig úgy fogok elképzelni, ahogyan egykor egy szöveggyűjteménybe lerajzoltam suta kezeimmel. Nyár vége van, a sövény előtt áll, vár. Szőke haja van. Dehogy tűnt el azzal, hogy meghalt! Sőt, itt van, mert átlépett az örökkévalóságba. Ő a szerelem.