Szerelmesvers

Amikor ma reggel felébredtem,

a csillagrózsás álomból az egyszerű szavak 

világába léptem át, amit úgy hívnak,

valóság, és akkor azok a szavak jártak át,

hogy hiányzol, és hogy egyszerűen azt akarom,

mellettem ébredj fel.

 

Barátaim azt kérdik, miért nem írok úgy,

mint régen, cifra sorokkal, kacskaringós képekben,

ezért nekik is el kell mondanom,

a szépírás múzsája elvette kezemből

a míves szavaknak pennáját,

de számat el nem némította,

kezemet meg nem bénította.

Fegyvertáram most az egyszerűség és

a hétköznapi szóhasználat.

Ha írok, nem rajzolom körbe és nem utalok rá,

nem teremtem meg a hiánya által,

túlzom el vagy csipkézem ki,

hanem egyszerű szavakkal írom le.

Hogy első alkalmakkal ez történt velem

írás közben, megijedtem kissé;

mi ez a sivárság, e pusztaság mi lehet,

hát méltatlanná lettem volna e csodás nyelv

zegzugaiban idegenvezetőnek maradni?

Később megnyugodtam, mint a kutya,

amelyik az imént még megugatta a gazdájával

az udvarra érkező idegent,

de miután félve megszimatolta annak kezét,

hamar játszani hívja.

Takler jött be valamelyik este a szobámba,

amikor éppen ezt írtam,

háttal ültem az ajtónak, nem is láttam,

csak hallottam, de amúgy is olyan cigifüst-burok

takarja mostanában a fejét,

hiába is néznék rá,

csak a hangjáról ismerni fel füstfejű cimborámat.

 Kérdezte volt, hogy lesz ebből vers, 

hogy lesz ebből szépségesen szép-irodalom, 

barátom, k.?

Hát úgy, füstfejű barátom, Takler,

válaszoltam neki egyszerű cimbora-módra,

hogy ami líra volt ebben,

azt az első versszakban letudtam.

A többi csupán egyszerű,

vagy egyszerűnek szánt magyarázata annak,

hogy a lényegről egyszerűen kívántam ugyan szólni,

de ha csak annyit írnék le, hiányzol,

az bent hiába volna az, kint nem válna lírává,

ezért hozzá kellett írnom ezt a körítést.