28 évvel később

Hiába ragyoknak hadakban csábos csillagok,
ma is csak az anyám tudja, hogy királyfi vagyok.
Hiába súlyozódnak eggyé volt s jövendő évek,
megköttettek alapjai az időn túli szépnek.
Hiába tűnt a szeretett nő (látszólag) tova,
Nem, testemen nem hűlt ki a női kéz nyoma.

Talán sötét, ez a köszöntő: óda -
örök-befejezhetetlen egy mindenség óta.
Határozott, biztos hangon köszöntöm magam,
ám e józan köszöntés nem alázattalan:
Parnasszusán a vérbe fagyott létnek
gyökerévé lettem az eredendő szépnek.

Atlasz lettem, ki a mindenséget a semmin tartja,
Sziszüphosz, kinek a kő: szabad akaratja.
Hívő vagyok, ki a még-nem-hívőt védi,
Tamás vagyok, ki méltatlan, de érti:
Hogy micsoda tüzet érlelt e halálos hideg;
s hogy örök-lebonthatatlanok e semmin szőtt hitek.

Elkísér

Kacsákat etetsz a tóparton, s amikor így készítek fényképet rólad, a pillanatot a hétköznapok elszigetelt, de megkérdőjelezhetetlen pátoszával égetem bele elszigetelt, de megkérdőjelezhetetlen végtelenségembe.

Öröktől fogva és örökké - imádkozom olykor, s itt a világegyetem közepén felérem, mit is jelent ez. Köszönöm a jóságodat, amit egyszer ajándékul kaptam megismerni, s ami azóta is segít hinni a nem is bűnös, sokkalta inkább gyenge emberekben, akik között az első én voltam. Ami történt, hogy arcod tükörfénye rám ragyogott, s ebben rád ismertem, magamra, a kettőnket eggyé olvasztó isteni jelenlétre, egyfajta fogantatás - a jó megtapasztalása a teremtő arcához való végső hozzáigazodás. Mikor Isten befejezte a teremtést, és elvégezte azt, hogy saját arcához igazítson, megértette a hiányt. És téged küldött. A teremtés tökélye vagy te. A korona.

Annyiszor adtam hálát érted, a te tiszta lelkedért, s annyiszor csodálom ma is a hatalmas, végtelen eget, amely alatt megfogtalak, s amely alatt el kellett engednem téged.

Ez egy hat év előtti kép.

Nem változik, és soha nem is fog.

Nem változik meg egy elmentett háttértáron, ami a szívem,

és nem változik egy sehol meg nem fogható, de mindenütt jelenvaló cybertérben, ami az élet.

Háttal vagy rajta, hogy ne legyen sértő, és tudd, szeretettel és békével gondolok rád,

háttal vagy rajta, mert az arcodat becsukott szemmel is kívülről tudom,

s végül háttal vagy rajta, mert öröktől fogva és örökké tudlak, ismerlek és viszlek magammal minden gyenge ember közé, akik a reménytelenségben ülve egy helyben forognak a sötétben,

de szomjazzák a hatalmas eget, a fényt, amely egyszer felragyog,

aztán végül megtelepszik a gyenge szívekben és nem múlik el onnan,

mígnem meg nem tanít a szeretetre öröktől fogva és örökké.

Hatalmas titok vagy ebben.

S végül bocsásd meg ezt az elszigetelt, de megkérdőjelezhetetlen pátoszt - jogom van hozzá.

Az újjászületés hangjait sírtam az elmúlt években, megszületni, ráismerni az egyedüllétre

minden csecsemőnek fáj. Felismerni a 200 bejegyzésnyi öncsalást, hogy a cél nem a felejtés, hanem a tisztességes emlékezet. Felismerni, hogy az egyedüllét küldetés, és megtanulni mindenféle mártíromság nélkül egyedül vinni a tüzet tovább.

Milyen szépek a kacsák!

Elmennek, ki tudja hová, aztán visszajönnek, ki tudja honnan.

Talán ez az örökkévalóság.

A szereteted nem az enyém vagy a másé.

A szereteted egyszerűen elkísér, engem, néhai hitetlent.

Elviszem másoknak is.

De öröktől fogva és örökké te vagy:

az életet adó.

Az ÉLET.

too close

Mások, várt vagy váratlan vendégeim, amikor bejöttek, s ha esetleg szét is néztek valamelyest azóta, azt mondták-gondolták, jó nagy felfordulásban hagytad itt e házat, mikor végül is elmentél. Akár a megtört király, kinek országa elnéptelenedett, ültem maradék, nagy halomba hordott, fertőző kacatjaimon. Kérdezd csak meg, változott-e bármi - s ha igen, micsoda mégis? - végül pedig ne lepődj meg a válaszon. Hinni születtem. Nem vagyunk sokan. Nem ülhetünk az örökkévalóságig egy helyben boldogtalan, szóval, ahogy teltek az évek, igen, igen, megváltoztak a dolgok, bármilyen közhelyes is ez így kimondva. Addig meredtem a magam elé tükrözött semmibe, míg egy idő után elkezdtem megtölteni a teret azzal, amim e semmiből fakad: hittel. Évek teltek, mígnem egy nap lemásztam e szemétdombról nappalim közepén. Körbejártam maradványaimat, ezt az ékes szemétdombot, ezt a látszólag uralhatatlan mocskot, s olykor magasra kellett húznom térdeimet a fal tövében, nehogy orra essek egy-egy felcsillanó...   ... mások ezt már nem érthetik. Csak azt, ami végül történt. Hogy a semmi hitet teremt, s hogy a legerősebb hitnek csak a semmi lehet az alapja, különben már nem hitről, hanem bizonyosságról beszélünk. Kiötlöttem tehát egy tervet. Én rendet fogok rakni, méltó legyen - gondoltam évekkel ezelőtt -, ha vendég jönne, netán be is költözik, szeresse ezt a hajlékot. Szeressen. Egyesével, darabonként kerültek régi vagy új helyükre a dolgok, amit már nem lehetett megjavítani, azt egyszerűen kidobtam. Mikor minden dolog a helyére került, sokáig szellőztettem, hét nap és hét éjszaka. A függönyöket kisebbekre, világosabbakra cseréltem, hadd áradjon a fény. Nincs más boldogság, csak a valóság elviselése - várok. Házamat a semmire építettem, és áll megingathatatlanul. Várok. Ne ródd fel nekem ezt a csendes beletörődést, drága vendégem. Ha azt látod, hogy az erőszakos felejteni akarást az emlékezni vágyás szelíd vágya cseréli fel, ne vess meg engem - ezek a gyógyulás jelei. Az életé. 

Az arcomat keresed, felebarátom? A férfiszívet? Úgy gondolod, netán megváltozott volna? Sosem értettem az embereket, akik mikor mást véltek látni a tükörben, mint amit korábban megszoktak, feltétel nélküli megadás gyanánt, azonnal beletörődtek abba, hogy a tárgy változott meg, és soha nem gondolkodtak el azon, hogy esetleg a tükör. 

Szeretnéd biztos jelét tudni annak, hogy ugyanaz vagyok, kedves? Megadhatom - de gondold meg jól, szükséged van-e rá: a legerősebb hitek a semmire épülnek.