Bejegyzés 2013.06.26-ára

A születésnapod van, én meg marha sokáig dolgozom. Már most látom, hogy nagyon késő lesz, mire ahhoz jutok, hogy neked írjak. (Másoknak ez a neked egyébként azt jelenti, hogy rólad, de nekem - jobb híján - a rólad azt jelenti: neked.) Azért csak írok, nehogy azt hidd, elhanyagollak.

A Stadionoknál ér születésnapod estéje, mostanában néha metróznom kell. Lefelé megyek, a távozó zúgást, amit egy nagyon zsúfolt nap eredményezett, hosszú, csíkos sötétség váltja fel a fejemben. Órák óta csak ez a zsongás, hosszú ideje nem is hallottam már emberi hangot, amikor Tamáska, az élet szép. Gyere - mondja egy szép, kiengedett, göndör hajú asszony a kezét visszafelé húzó négyéves forma fiának, aki a sötétség láttán pillanatra megakadt a lépcső tetején. Felpillantok, az asszony rám mosolyog, s hirtelen az csillan meg a szemében, igen, akár magának is mondhattam. Az őszinteségnek nincs fokmérője, az őszinteség van vagy nincs. És ez az asszony őszintén mosolygott; szerinte tényleg csak menni kell, az élet szép.

Megyek tovább a lépcsőn lefelé. Sűrűn járnak a metrók, ha időben érkezek, még fel tudlak köszönteni, tudok írni neked. Amikor hazaértem, fél nyolckor, rögtön elaludtam. Tizenegy órát aludtam egyhuzamban - sűrű az életem. Dolgozom és haladok, anyára vigyázok - nagyjából sikeresen, és ahogy korábban is, igyekszem figyelni az emberekre, akiket szeretek, köztük magamra. Kifogásnak bőven elég ennyi is a valóságból, így lehet az, hogy egy nappal később, ma írok neked. Huszonhetedike van, s te tegnap lettél 27 éves. Tart az évnek az a varázslatos 24 napja, amikor te és én ugyanannyi idősek vagyunk, én hamarosan 28 leszek. Ilyenkor hamarabb merülnek le a telefonok, máshogy, furcsábban késnek a vonatok, fotók tűnnek fel biztonságos mélyre mentett rejtekeikből, és még én is megváltozom: olyan természetességgel lopok ihletet más nők szeméből, mintha tényleg te lennél ott, s mintha ez az egész egy elbaszott romantikus film volna.

Ne tévesszen meg, hogy ennyit írok magamról, ez igazából nem önzőség, hiszen amikor magamról, igazából rólad írok. Helyesebben: amikor magamnak, igazából neked írok. (Ez viszont - lényegét tekintve - igazából már tényleg önzőség.) A metró, a város és a vonat is, ahol ezt írom, szebbnél szebb nőktől dús. Amikor a szemükbe nézek, újra meg újra arra gondolok, van-e egyáltalán nő még egy, csak még egy a Földön, akinek olyan tiszta szíve volna, amilyen a tiéd... Isten éltessen - gondolom a mai napon, ahogyan az összes többin is szoktam, s a szívem legmélyén leírhatatlanul boldog vagyok, amiért azt az egyszerű, nemes természetű ápolósrácot választottad a helyemre. A te külső adottságaiddal ma tízből kilenc nő valami mezítlábas, karakter-Brad Pitt mellett hazudná azt magának egy kabrióban, hogy boldog, hogy ő a legboldogabb. Ezért is vagyok rád újra meg újra olyan leírhatatlanul büszke, a te tiszta szívedre. Na és persze magamra, arra, hogy 4 év alatt megtanultam nélküled élni. Talán egy életre megmaradnak ezek a 24 napok az emlékezésnek. Úgy tűnik, a legperzselőbb nyári meleg mostantól visszavonhatatlanul arra fog figyelmeztetni, hogy legyek jó, olyan egyszerűen és naivul jó, akár a négyéves forma gyerek, aki épphogy csak megtorpan az előtte felgyülemlő sötétség láttán, rögvest határozottabban is indul tovább, mint bármikor annak előtte, mert egy őszinte, tiszta hang - amelyet hiába csak ő hall, mindennél valóságosabb - erre biztatja. Tamáska, az élet szép. Gyere.