Péter levelei, 4.

Szeretteim!

Ajtómon negyedjére is május kopogtat. Valahányszor megsejtem jöttét, homlokom máris verejtéktől gyöngyöz. Még mindig elfog a szégyen, hogy róla akkor megfeledkeztem, s hogy túl későn jött a hajnal, későn a kakasszó. Hogy egy májusfa kivágatlan és díszítetlen maradt. Szeretteimnek, akik ma is meg-megkérdik, nem ő áll-e végül is mind e mögött, hányszor vallottam meg igazát; hogy aki elfelejti szerettét, annak nincs helye a paradicsomban. Ma már másképp látom - nem tudlak szentnek, szerintem te is gyáva voltál -, de a tiszteletemen ez mit sem koptat. Ha Isten a mindene lett volna Ádámnak, Éva soha nem lesz e világra - minő igazság ez! A legjobban és egyedül Ő tudja tehát, ki lettem volna nélküled, hogy ki lettem volna, ha mi ketten soha. De Ő, aki ismeri azt, aki nélküled lettem volna, azt akarta, hogy az legyek, ami most, úton-útfélen, utánad vagyok.

Szeretteim, akik hosszú évek után is ugyanonnan fürkészitek ezt a szöveget - engem -, megint csak arra lesitek a választ, akkor most boldog-e vagy szomorú. Négy éve tisztulok egyenetlen s erősödöm egyetlen elégiává, miközben elpusztulnak halállal fenyegető telek, s végül nem hagynak maguk után hátra mást, csak életet. Nem magam bátorítom, amikor azt mondom, az igazi magasságok ismerői csak azok lehetnek, kik előbb ismerik a mélységeket, vagy hogy boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.

Egyre ritkábban írok itt, s mondom a miértjét, hátha érdekel. Nem más ez az írás-olvasás folyamat itt, minthogy fogod magad, idejössz, és belehallgatózol a bűnbánatomba, abba, ahogyan megbocsátok magamnak. Igen, ez a hely az én bűnbűnatom, és az, hogy ma már nem csak eljegyzések és gyermekáldások hírére érzek még tiszta örömöt, mint utolsó éveikben szokták az öregek, hanem számos más esetben és egyre gyakrabban is, jót jelent. Egyre ritkábban írok... talán a tökéletes csend is eljön, netán az azt jelentené, hogy megbocsátottam magamnak.


Utóirat

Szülővárosom szerelmetes erdejének közepén egy sudár, fiatalsága derekán tündöklő fa él. Időről-időre kimegyek hozzá, nézem, s hogy gyümölcsök helyett ma is töviseket terem, alázattal magamhoz szorítom. Ez a fa a csoda a szenvedésben. 4 éve május elsejének hajnalán csaknem kivágtam. Most él, s tövisei az én fejemen fonódnak koszorúvá. Mint ahogy nemsokára jelentkező gyümölcsei is az én gyümölcseim lesznek.