Ultima ratio

Március vége van, és nem akar elmúlni rólam ez a tisztító halál, ez a fehérség, ez a kereszt, ez a hó. Színek és illatok után kapaszkodnék, az élet mindig egy lépéssel előttem jár, s ahogy utána nyúlok, elmozdul. Magánzárkában ülök, bevarrta a szemhéjaim, a füleim és az orrlyukaimat, csak a számat mozgathatom. Csak a levegő van. Áldott legyen a Nagy Büntető, aki szentséges kezeivel öltésről öltésre tapasztotta be füleim, szemeim és orrlyukaimat, aki mindent elvett, mielőtt megadott volna, aki távol tart attól, hogy bármim is legyen. Áldott legyen a Szent Büntető, aki 88 éve tart meg, magammal magam. Áldott legyen az Úr, aki, ha rossz irányba nézel, ha kell, megvakít, hogy végre láss. Felmondom a leckét, megtanultam a csendben. Nem éred el őket, bárhogy is nyújtózz, nincsenek színek, illatok, nincsenek negédes, csilingelő hangocskák odakint.

Most pedig ülj le. Horgas tűt válassz, ha közben bevérzik a szemed, és elég feszesen húztad össze a szemhéjakat, a vér az arcüregbe szivárog, s mivel a zárt orron keresztül nem tud távozni, ha elég nagy türelemmel vársz, átszívja magát a szájpadláson, s ki tudod köpni. Maradj ébren, mert ha túl sokat nyelsz le, akkor...  A legjobb, ha végül félig a szád is összevarrod, úgy könnyebb lesz figyelni. Mindenedet dobd el, úgy kövess engem. Ha tényleg, úgy értem, ha valójában eldobtad mindened, akkor a 88 év felén úgy is ráébredsz arra a pofon egyszerű dologra, hogy soha nem is volt semmid. Csak arról beszélek, hogy néha éppen a fény az, ami miatt nem látsz. A racionális emberről írok, aki vagyok, s a talentumomról, amelyet 88 év csend, némaság és fekete fény jutalmaként megkaphattam. A végső célt írom meg neked - habár tudom, hogy ezt a szentséget eltanulni nem lehet, csak a saját bőrödön. Akár az első bűn. Évezredekkel ezelőtt elkövették, de az nem te voltál. Neked sajátod van. Hadd ne mondjam én, tudod te, melyik.

Szóval elmondom a végkövetkeztetést. Hallgatsz? Figyelsz? Mármint, úgy igazán? Tudod, hogy 88 év csend után, az első mondat, amit hallasz, úgy ég rá az agyadra, hogy egész életedben, akár egy soha nem szűnő ordítás fog kísérni? Bírd el kérlek, a titkot. Ultima ratio, utolsó érv vagy éppen első? Fundamentum vagy csúcsdísz? Termőföld vagy termés? Felesleged kérdések. Nem fogod érteni, amíg a saját bőrödön nem tanultad, tudom, tudom, csak meg akartam adni az esélyét.
 

A tiszta érvek végül ahhoz vezetnek, hogy érezned kell.

 És most hunyd le a szemed.

Láss.

Tartás

 Tartalak, míg csak tarthatlak,

Míg nem leszel több magadnak

Egy óvatlan pillanatban,
A hiúság hidegében.
Míg el nem engedsz részegen,
Felbőszülten és merészen.

Míg értelme van a szavaknak:

Tartalak, míg csak tarthatlak.

dimenziók

Itt ülsz a tekintetemben, nem tudsz elmozdulni.

Nincsenek dimenziók, ha vannak is, mi vagyunk végpontjaik:

nem vagyunk hozzájuk, ők vannak hozzánk képest. 

Atlasz vagyok, aki megtartja Gaiát a Semmiben, 

s Gaia vagy, aki megtartja Atlaszt a Semmiben.

A Törvény

A különböző utak közös szakaszairól írok,

ahová ugyanaz a fény ragyog be. 

Aztán a magányról írok, amely a többi rész felett szürkéllik, 

homályát hátra és előre vetve az úton, 

hogy ne tudd, mióta és meddig.

A matematikai esélyéről annak, 

hogy végül belefut az út egy másikba, 

amelytől aztán nem fog elválni többé.

Csak a szokásos nyöszörgéseimről írok,

arról, hogy milyen ügyesen megnőttem,

hiszen ma is az eszemre hallgattam.

Közben megjegyzem, nem nőttem ki és nem is fogom,

büszkén viselem csakazértiseimet.

Arról írok, hogy az ismeretlent a Törvény szerint irtani kell,

ma is csak el kellett volna taposnod.

Arról írok, ha valaki félig enged közel,

azt a Törvény szerint jogod, tehát kötelességed volna gyűlölni.

Arról, hogy jónak lenni, ha megpróbálod, 

a Törvény szerint égbekiáltó bűn,
átok, kín, fertő, lemoshatatlan bélyeg.

Arról írok, hogy szarok a Törvényre.

Nőnapomra

Milyen állandó lettem utánad.

Mennyire észrevétlenül, de mégis

megkérdőjelezhetetlenül van

jelen a jóság az életemben.

Micsoda békét hord magában,

aki nap mint nap kimondja a Halált.

De arra is ma ébredtem rá, hogy

két kutyát szeretnék, egy nemeset

és egy korcsot, hogy lázadásul

egyformán szerethessem őket.

A békét, ha kivívták, mindig

háborúval vívták ki.

Beteg anyám hangja ma úgy csengett,

akár 2 év előtt.

Haldokló emberek kezét akarom fogni,

miközben egyedül mennek át oda,

ahol nincs magány többé.

Mert erős vagyok, mint József Attila.

Március van, egy nő illatától

megrészegülten szédülök át az

ódák hónapjába.

Lassan akarok szeretni,

mert így tanítottam magam.

Ha rabul ejtenek, az nem fogság,

a szabadságát csak egy esetben veszíti

el az ember, ha önként lemond róla.

Ha tehát el akarsz futni mellettem is,

bátorítom lépteid.

Csak mérd fel jól az irányt: vigyázz

az egyirányú utakkal.

Március van s egy-egy nyáridéző délutánt

követve úgy veri el a sűrű eső a vágyat,

mintha tényleg lenne felettünk egy Isten,

aki hisz bennünk.

Nekem ne mondd, hogy

szomorú ez a szöveg, esetleg annyit

nem értesz, hogy a béke fokmérője

nem a vidámság. 

Szeretlek - ha  tudni akarod,

de ehhez tudnod kell, hogy tudni akarod-e.

Lányok kacaja sűrű fonattá zsong eggyé a téren, 

körém gyűlik, s bőrömre feszül.

Talán megbírja súlyomat.