magam, magam, magam!

"József Attila után szabadon..." - indul útnak fejemben a gondolat, de hamar fennakadok a logikai bukfencen. Szabadon? Dehogy szabadon, sőt, igen is kötötten! Továbbra is célom meghaladni a posztmodernt, s a vita, hogy ehhez vajon elég-e az, ha nem veszek tudomást róla, még nem ért nyugvópontra. (Mert persze az az eset is zavaró volna, ha nincs más út, csak a klasszikushoz való visszaszinuszosodás, mert ez bizonyos vonatkozásban megint nem más, mint a posztmodern igazának érvényre juttatása....  Mindegy, azért csak ne csüggedjünk.)

Hogy eltértem a céltól!

... nincs ma más feladatunk csak, mondjuk ki, megünnepelni magunkat, Kedves Olvasó! T-U-D-N-I-I-L-L-I-K éppen ma lettünk 3 évesek. József Attila után kötötten köszöntöm k.-t, kit megidéznem 3 évvel ezelőttről engedtessenek. k. akkor ezt tartotta a blogírás fundamentumának: "Önépítés. Öntetszelgés. Játék. " Nincs ez ma sem másképp. Az évforduló - vagy ahogyan régen oly' szépen mondani tudták -, az, hogy egy újabb esztendő kitelt, bizonyos dolgokat kényszeresen megidéz. Számadás kellene ide, nagyívű gondolatok, masszív következtetések, valami, a tapasztalatokra alapozó fogadalom arra vonatkozóan, mit teszek ugyanígy, s mit kerülök majd el. Ontológia meg episztemológia. Megmagyarázni a bizonyítványomat, a csillogó s a rejtve rejtett fejezeteket egyaránt ideértve. Súlyos visszautalások, a jobban sikerült darabok (?!) megidézése. Anakronizmus, mellette meg valami futurisztikus. Valami nyereményjáték. SMS-es szavazás. Szimpla lájkolnivaló. Kassák, Camus, Jézus, háttérnek a Merula, a családom, az egy Éva, az azóta asszonnyá lett e. és a többiek. Na és persze, elsősorban k. Ilyesmik jutottak eszembe, amikor ezt, tudniillik az énköszöntő beszédemet terveztem. Ehelyett lett ez a szinkrón szülinapi szöveg. Nem akarok többet, sem kevesebbet. Még annyi, hogy nagy egyetértésben valami önző, magamutogatós fényképet kívántunk idebiggyeszteni, k. meg én, s hát a nagy kutakodásban, láss csudát, egy szöveget sikerült fellelnünk. E szöveg cím nélkül való, s hát kapva kapván az alkalmon azt a furcsa tréfát ejtjük minden idők legnagyobb kurvájával, az Idővel, hogy harmadik születésnapunkra e szöveget ide állítjuk mintegy késve előkerült de attól még mínusz egyedik gyanánt, lévén 2009.09.20-án kelt. 

Addigra lekopnak a kétes kéznyomok.
Múló tapintásai hitetleneknek,
kik csak érintvén hitték, hogy vagyok,
elmúlnak rólam.
Kevés por csupán, ami még rám tapad,
kopott karcolásaimat semmibe véve
eléri mélyemet a fény.
Mit sem számítanak ódon, kivénhedt szennyeim.
Végül azt veszik csak, ami vagyok,
s hogy másom nincsen, magam kell megmutatnom,
az életemet, ami VAGYOK,
hogy őrizlek, míg őrizhetlek,
amint egy üres szoba
csendes faasztalán
az urat váró pohár őrzi
a tiszta vizet.