Kihez mérjem magam? -
Áll előttem, miképp a jövő maga
a horizontnak feszülő múlt.
Háta ványadt, válla szálka,
hasa horpadt, húsa kevés,
végtagja mocskosan takarja
csontos arcát, hol éri.
S hol kitűnik mégis,
ajka cserzett, arca száraz,
szeme nincsen, szemgödre sáros,
agyára önmagát fonja buroknak.
Teste csapzott, melle sovány,
az a seb tán vérzik az oldalán...
S neszel hideg eső, cseppje
visszafelé hull, dagaszt fellegeket.
Sápadt fényét lassúdadan
visszaszívja, szürkén szipolyozza
a földről az ég.
Ahonnan én nézem,
ez a látomás, ez az álom,
ez a sápadt tájkép,
ez a vérszegény, meddő test,
ez az ország, ez a semmi...
- az egyedül való mindenség nekem!
Halottak napja van Budapesten.
Magam vagyok,
s amit kezemben szorítok,
ez egy valóságot, hogy idehaza
és hogy magyar vagyok,
e meddő hamvvederben
kinek adom majd oda?
Hisz' jaj annak, ki életre nyitná ajkait,
hisz' jaj annak, ki ölelésre tárná karjait,
hisz' jaj annak, ki szánalomért egy istenhez kiált,
hisz' jaj annak, ki még hisz egyáltalán,
és jaj a nemzetnek, mely szenvedvén szenved,
míg kimúlni képtelen, jaj a tízmilliónak
e százezer négyzetkilométeren!
Halottak napja van Budapesten.
S miképp egy Jónás a jövőt,
én e látomással a kínkeserves
nemzethalált festem,
ahol a hálál volna már maga az oltalom,
s ahová - bár ez volna az utolsó mondatom -
e kopár tájra nem jön már hajfodrász,
nem lesz már új tavasz.
A mozdulat - Ki tudhatná? -,
amellyel valamit, valamit
még oly irtón szorítok,
talán a közelgő halál görcse pusztán...
De nem!
El akkor sem engedem!
Magyar vagyok,
magam vagyok.
Hő szememből hulló könnyem
az éntudat hiánya sikít
- ki árvád vagyok -,
anyám, felelj,
valaki feleljen:
magyar vagyok, magam vagyok;
KIHEZ mérjem magam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése