Csendhalál

a szél föléhajol a napsugárnak

pedig lenne még miről suttogni

 régi festmény a horizont

hamvas kopottas sarkai lassan felfeslenek

középre kunkorodnak halk de kegyetlen

krikszkrakszos hang közepette

figyelj

most fog elmúlni most bevégeztetik

akár halálos játék

koporsó mely magába gyűri

az aprólékosan a jövőnek nagy gonddal

cizelláltan színezett részeket

nem számít kinek a kincse volt

kinek a semmi-mása-nincsen

kinek a hite

vagy a megbocsátásért magának megvallott mély hitetlensége

az életért meg kell feszülni

kunkorodó képsarkak

akár ha búcsúpillantásával a Nap

ha az enyém nem lehetsz senkié ne légy

még belemart fölgyújtotta volna a sarkakat

s most a precízen érkező ősz

karcosan hűvös szél táplálja oxigénnel

e máglyát

melyen az egy szerelem ígérete az áldozat

egy elhalkuló őszi tájképen

az élet utolsó végtelenül hatalmas őszi csendjében