Levél a Rémületről

Anyának mesélem az egészet, bár, nyilván oka van annak, hogy mégis te hallod. ...úgy épül fel, ahogy általában a szöveg szokott, magyarán minél inkább részletez, minél színesebben körít, vagy minél többet beszél mellé, annál nyilvánvalóbb, hogy azért mégis van valamilyen tömören megfogalmazható üzenete. Képeket fogok iderakni 2012-ből, hogy jócskán meghaladjam az intimitás határait, jelezvén, szarok arra, amit a közízlés intimnek tart. Amúgy ez a naplórészlet arról is szól, hogy megválaszoljam az esztétika egyik alapkérdését, hogy megalkossam a SAJÁT válaszomat a Mi a szép?-kérdésre. Nem mintha érdekelne, érdekel-e téged, mit hiszek szépnek, hiszen anyának mesélem ezt az egészet, s az, hogy mégis te hallod, csupán sajátos okozat, kvázi felesleges következmény. 

Januári eleje van, és hóembert építünk az udvaron - ugyanabból a krumpliból van a szeme a szája meg az orra. Elgondolkodtató, mennyire elhagyjuk az alapvető élvezeteket, miközben olyanokat hajhászunk, amelyeket jobbnak hazudnak be. Ezen felindulva ki is rángatom a családot egy ölelésre, s habár -  mivel a fotót én készítem - engem egy örök pillanatra most a hóember pótol az objektív túloldalán, fenséges intimitás ragyog.

Amikor februárban a következő fotót írom bele az örökkévalóságba, akkor kezdek gyanakodni magamra, hogy valószínűleg azért készítem ezeket a képeket, hogy egyszer elmondhassam velük anyának, mit tartok szépnek...

Március van, virágok nyílnak, és mivel kérdezed, hát persze, beszélek róla, szerelmek gyűlnek a szívemen. De fiam, ez mit jelentsen, hát szerelemből nem csak egy van? De, igen anya, hogyne, csak ezt így kellett mondanom, mert ez így olyan szépen hangzott. Meg ez a komolytalan romantikus megfogalmazás tökre híven tükrözi, hogy a magánéletem mennyire feltételes mód. És hiába röhögsz, így van! Szóval, vannak lányok. Jönnek, és arról a tájékról, ahol, valamivel a szív felett a kulcscsont és a nyak találkozik, felsejlik valamiféle jövőillat. Aztán mennek, s még ők vannak felháborodva, ha sírok egy picit, mert a huzat kivisz velük némi oxigént, ami helyett itt marad az illat, amely persze csak elkezd megzápulni... Szóval igen, kell egy kis idő, mire visszaáll a tiszta levegő, melyet minden körülmények között annyira becsülök, de ez már csak így természetes, nem? Arról már nem is beszélve, hogy mekkora szeretettel nézek utánuk! Nem, nem az fáj röviden, tompán, hogy elvisznek egy darabot belőlem, mert az itt visszanő, s remélhetőleg valahol, valahogyan bennük is megfogan majd, hanem az illat, a drog, a lehetettvolna... Egyébként meg..., de mit magyarázkodjak, anya? Tudod, hogy ha jönnek, ha mennek, nem fogok megváltozni. Jó vagyok, s ha picit szúr is, azért szeretek utánuk fordulni. Bűnös élvezet nézni, hogyan sétálnak kifelé egy nem létező kép mindennél valóságosabb keretei közül. Ez is mennyire örök pillanat! Március van. Most sétál ki az első. Áprilisban a második, júliusban meg szinte egyszerre a következő kettő. 

Április van, és Isten a szemem láttára könnyezi tele a Fasort együttérzésből, s azért, hogy az aszfalt tükrében újra meglássa tekintetem. Azt mondja, Tamás, emlékezz, én veled vagyok minden nap, a világ végéig. Kiveszi a részét rövid gyászomból, amelyben együtt temetünk el egy hamis jövőt... Óriási erő.

Nem is csoda, ha még mindig április van, amikor Isten az erkélyemen néz be. Kíváncsian, pajkos aggódással vizslatja, helyreállt-e a rend idebent... Megnyugodva távozik. Szép.

Május van, és furcsa, helyesebben szokatlan, hogy a virágaim dúsan zöldek. Annyi halál után idegen az élet szaga. Nem rossz, nem kellemetlen és legfőképpen nem csúnya újra jövőt látni, csak szokatlan - de ez érthető, nem? Úgy működik, mint a farkasvakság. Kijössz a sötétből, és a semmihez szokott szem hirtelen ütésnek érzi a fény simogatását.  Élni szép, csak szeretni kell. (...de azért Müller csak kapja be nyugodtan!)

Június van, és a kora esti órában egy meggyilkolt denevér zuhan valahol a necerbedi járdára. Először azt állapítom meg, hogy nagyon hasonlít rám, de tényleg annyira, hogy az olyan, mint én hasonlat helyébe nagyon hamar az ez én vagyok metafora áll, másodszor pedig azt állapítom meg, hogy az aszfalton elterülő sebzett, döglött denevér szép, sőt egyenesen gyönyörű. Ekkor még inkább egyenesbe jövök, hiszen konklúziógyanánt összeáll a klasszikus kép: szeretem magam és szépen élni kötelesség. "Nem azért feszült meg, hogy ne legyünk boldogok" - süt keresztül 8 év távlatából egy sor, s miközben arra gondolok, ez a denevér Jézus is lehetne, előrébb jutok egy újra meg újra exponálódó tanulságig: élni szép. Csak szeretni kell.

Aztán még júniusban távol vagyok, ott, ahol fény van az irodában, s a távolság dacára Necerbedből újra kulcscsont és nyak illatát érzem. Filózok, merem-nem merem, merem-nem merem... de végül, az élet törvényének eleget téve, természetesen merem, és hát végül másnak is megmutatom az arcom.

Még ebben a hónapban a borospoharam, amelyikről egyre gyakrabban gondolok egy lányra - korai baljóslat - mosogatás közben kicsúszik a kezemből, s kitörik belőle egy darab. Szép egyben, s émelyítően gyönyörű, ha darabokban... nem volt, nincs és soha nem is lesz még egy pohár, amelyik így törne el, ilyen mintázattal... ez a gyönyör pedig csak az enyém, ura vagyok. Amikor lesétálok vele, hogy három emelet magasból elengedjem a szemétledobó felett, izgulok, mint egy gyerek, s amikor végre behunyt szemmel elengedem, az... az valami lelki orgazmus, ha van ilyen. Gazdagabb vagyok, mert örökké itt fog élni bennem a képe. Csak bennem. Az pedig szép... gyönyörű.

Július van. Nézd anya! Mennyivel őszintébb, mennyivel tisztább egy egyszerű üvegpohár, s benne a víz, mint a legtöbb ember. Anya, én vonzódom az üvegpoharakhoz, főleg, ha tiszta víz van bennük. Szeretnék  ilyen lenni én is. Sőt. Nem is olyanmint, de egyenesen az! És kifejthetném ezt itt bővebben, de minek? Tudom, hogy érted.

Ha már én üvegpohár, akkor te virág, édesanyám. Nem is azt mondom, hogy olyan szép vagy, mint az a virág a kiskertedben, hanem hogy te az vagy. Te magad.

Augusztus elején egy éjjel hazafelé tartok Necerbedben, ezúttal gyalog. Izmos eső veri az ereszt. Alig kivehető a kép, de ettől csak még sejtelmesebb, még szebb. Vonzódom az ereszhez, amely mérhetetlen alázattal tűri az Isten záporozó könnyeit. Én itt bámulom ezt a csodát, mialatt tízből kilenc pazarló (=ember) ugyanebben az időben egy üveglapot néz, amit monitornak vagy tévének hívnak. Ez a mondat úgy jön ide, anya, mint negatív megközelítés. Ha rá akarok mutatni, mit tartok szépnek, el kellett mondanom azt is, mit csúnyának.

Nem, a közízlés szerint nem feltétlenül szépek ezek a képek, tudom. De én azt akartam megmutatni neked, hogy nekem mi a szép, elvégre azt kérdezted, hogy én hogy vagyok. És így, hogy figyeltél, sokkal jobb, mert a szemed tükrében mind-mind megelevenedett... Szóval, sok nehézség van a szívemen, sok-sok jövő-illatot termett az elmúlt nyolc hónap, és sokat rabolt el, de most már jól vagyok, anya. Kicsit talán ürességeket érzek még néha, de ezeket ki lehet tölteni szép dolgaimmal, amelyek lassan, de biztosan meg is fogannak bennem. Nyugodj meg hát te is, élni jó.

Anyának mesélem az egészet, bár, nyilván oka van annak, hogy mégis te hallod. Egyszerűen az mégpedig, hogy anya beteg, s mivel ebből adódóan mostanában már nem érnek el hozzá a mély dolgaim úgy, mint az azt megelőző 26 évben, felhozom ide őket, s itt játszom el azt, hogy neki mesélek. Ez a mese a valóságról pedig úgy épül fel, ahogy általában a szöveg szokott, magyarán minél inkább részletez, minél színesebben körít, vagy minél többet beszél mellé, annál nyilvánvalóbb, hogy azért mégis van valamilyen tömören megfogalmazható üzenete. Az tudniillik, hogy ki akarom kiáltani a világba, "nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam." Hovatovább ez a szöveg, ezek a képek, ez a részedről az intimitást sértő tett, hogy idepofátlankodsz mindezt még el is olvasni, mind-mind csak azért történnek, mert anyám, aki egyedül tudta, hogy királyfi vagyok, már nincs itt olyan minőségben, hogy mindezt bennem is megerősítse. Hogy mindezt velem is elhitesse.
 

Jó vagyok.