várnirád

Szelíd bódultság bimbóz a szoba padló menti négy sarkában.
Reggel van. Békéjével vihar utáni, sápadt napfény kéreszkedik
át az ablakok fülledt üvegén. Gyermeki irigységgel veszem tudomásul;
hát, az aszfalt lent már nem szomjazik.
Bent minden egész olyan, mintha mostanra csak kisujjamnyi hiányozna hozzá.
Napok, órák és percek lényegülnek át múlttá,
s e fülledt bódulatban meg-megkopik rajtam a mártírság harci jelmeze:
megtanulok örömet mutatni.
Bocsáss meg, hogy idáig vonakodtam ezzel, de az együttlét, e lassan ölő méreg
már csak ilyen. Egyszerű szóval: ehéz átadni magad a boldogságnak, ha
tudod, hamarosan végleg vége.Nem mondom, hogy az élet nem szép
kompromisszum, nincs okom panaszra, csak fel-feltör a sóhaj;
milyen jó volna ugyanúgy tizennyolc évesen jézuskodni,
s élből elutasítani az akadályok létezhetőségét.
Azt, hogy nyílik, de hervadni fogok,
azt, hogy bódít, de mérgez közben,
azt, hogy van, ám nem lesz, mert nem lesz itt.
Múló boldogságra várni. Olyan, mintha mégis csak
elpazarolnám az életet e szentséges carpediemben,
s valaki ellopná tőlem a napokat, az órákat és a perceket.
Nem akarok önmagam lenni hamis hívószavak harsány kiáltására,
ez a kor nem szólít meg, szava nem ér el fülemhez.
Nem akarom megtalálni a saját utamat sem, ez valami idegen mítosz.
Egyszerűbb dolgokat akarok.
Metrumot, rímet, dallamot a versbe,
hogy legyen mibe kapaszkodni - még belezuhannék e határtalan szabadságba.
Megint panaszkodom - látod, milyen gyermek a férfi!
Pedig hidd el, meg-megvillan a sorok közt:
tudok örömet mutatni, mint itt és most.
Amíg szelíd bódultság bimbóz a szoba padló menti négy sarkában,
a múló boldogságot választom e hősi magányban.
Öröklétem pillanatodért kiált: szirmát bontja a várnirád.