0 - ELveszett jelentés, megkésett levél

 Nagyon jól tudom, hogy egyedül a könyörülő Istené, de attól még akarhatom.

Habár huszon-egynéhány év előtt, mikor bújócskáztunk, s behunyt szemmel a fal felé biztos voltam benne,  senki sem lát, apám nem hitte, hogy valaha is kilátszok majd a komód mögül; 4 óriást a héten mégis sikerült megtaposnom. Nem volt más út, meg kellett mutatnom, hol lakik az Úristen. Mert más nem tudta volna. Hogyan tudta volna más, ha egyedül álltam ott? (Né, mi lett Lóciból, még a többinél is nagyobb!) Barátaim, akik nélkül nem akarnék élni, a családom, akik nélkül nem tudnék, és te, aki nélkül már megtanultam, a távolból úgy sem láthatjátok, hogy ami a homályon és a szürkületen, a távolságon túl a kezemhez tapad, az víz, vér vagy tinta egyáltalán. William Blake szerint az idő a férfi és a tér a nő. Most a nullához jutottam, amennyiben ezzel a bejegyzéssel végre ugyanannyit írtam, mint a nő, aki miatt elkezdtem, s aki 262 bejegyzés után, anélkül, hogy az üveg a bőrét vagy a bőre az üveget sértette volna, kisétált egy csukott ablakon a létből a semmibe - befogadták az élők. Amikor arra kértelek, taníts meg engem is erősnek lenni, fogalmam sem volt, hogy ez azzal egyenlő, hogy magamra hagysz. Ha tudtam volna, talán nem kérem, de most, amikor már én is erős vagyok, nem bántam meg. Lehet, hogy még mindig hosszú rám apám nyakkendője, lehet, hogy bűnös vagyok, amennyiben nem tudtam megbecsülni az egyetlen nőt, aki szeretett, és lehet, hogy időről-időre még elbátortalanodok, s csak úgy tudom továbblopni magam fától fáig, mint a gyermek, de annyit már tudok, hogy az Istenarc, amelyik itt van eltemetve bennem, nem akármelyik Istené. A szívem, amely tragédiák és a magány tere, ingemen átlátszik, s véres játékát hű ebek ugatják. Nem jöttem magamat sajnáltatni, te férfi vagy, fiam, mondja apám, majd rossz rózsák közt, amelyek hervadt szirmokat virágoztak, vödörbe hány. Így halunk meg mi is, az élet nem más, mint egyetlen nyúlás a rózsaillat után, duruzsolják a mélyebb húrok a szívfalak mögött. Van, aki nem szokja meg ezt itt, az ilyen csak azt szokja meg, hogy soha nem szokja meg, az ilyennek csak a jelen létezik, egy kicsit Hans Castorp vagyok. Felíveljünk! - dalolják magasabb húrok. Van remény, van remény! Eljegyzések és gyermekáldások hírére érzek még tiszta örömöt, mint utolsó éveikben szokták az öregek. Ilyenkor az Isten észrevesz a magas égből, mint parázs alól fellobbanó hatalmas tüzet. Már kezdtem azt hinni, hogy maga nem is létezik - olvasom ki a szeméből, melyet simogat a füst. Egyszerűbben nem lehetne, kérdezi anyám, nekem ősszel olyan nehezek lettek a szavak, ma is alig bírok meg egy-két szótaggal, mi lesz, ha netán el kell köszönni? De, hogyne lehetne, csillagom, válaszolom neki egyetlen öleléssel, majd elmondom neki ugyanezt pár szóban, egyszerűen.

Hogy ezt a bejegyzést 6 napja írtam 2 nappal ezelőttre, de végül elkéstem publikálni, mert hogy is volna időérzékem. William Blake nem tévedett - nincs tér, amelyben tudnám az időt. Holmi naptárakra nézek, most volt május elseje. A negyedik évet kezdem nélküled, s ez a szöveg tulajdonképpen csak egy kiáltás arról, mennél inkább fáj, a magányos férfi hite annál erősebb bennem, és akarom, és futok. Néha ugyan tudok egy-két női testet, megfogalmazni csak a te hiányod fogalmaz meg még mindig, a tértelen idő és a balzsamos illatok között e rossz rózsás labyrinthban, ahol nagy szorítással fogaimban rózsafától rózsafáig lopom magam én, a férfi, mígnem elérem a túlsó partot.