Az testnek és az léleknek nagytitokzatosságú viszonyulásáról

... mi az, hogy hiszek-e ebben? Persze hogy hiszek, hát nincs más, aki megcsinálja - mondom neki, miután hónapok óta nem, de ma véletlenül mégis találkoztunk. Anyám - ha ezt hallaná - kurva büszke lenne rám, tudom, és ez egy pillanatra nyugalommal tölt el, most viszont jól szájon vágna, amiért így beszélek, ez meg azért feldühít. Jajj. Továbbá, amint látjuk, továbbra sem tudom magamat, csak hozzájuk képest értelmezni, bármennyire pompásan nőttem is meg. ( Istenem, minek is... ) 

.... szóval, Réka azt mondja, szarik a hitre, őt csak az ember érdekli, aki hisz, és hogy fogjam már fel a lényegi különbséget, meg hogy a férj egyenlő azzal a férfival, aki magáénak akarja a felesége lyukát. Judit belém karol, mégis ott kell hagynom és kisétálnom a kereteken innenre, nekem ugyanis ide szól a jegyem, ő meg ott marad egyedül a képben idegen portrénak arról, hogy van normalitás. Szorosan kapcsolódik ehhez, hogy Szonja végül csak feljött, hogy újra elvigyen belőlem valamit, s ezúttal végre a szememre merte hányni, hogy ő is ember, csak én nem nézem semmibe. Milyen hidegen tudok egyetérteni emberekkel, amikor igazuk van, s néha milyen nyugodtan tűröm, hogy tulajdonképpen felgyújtani való szemét volnék. Szemét vagyok, igen, akkor tartsd magad távol tőlem, mondj nemet, ne gyere, ennyi - villan át az agyamon, majd leveszem róla a nadrágot.

Ide meg be kell tennem valami fotót, valami nap legyen rajta, meg valami úttoposznak való, hogy jelezze, a szövegben amolyan napsütötte sáv következik, mondjuk ilyen:  

... amin amíg átérek, a lényeg tulajdonképpen közben történik. De mire átérek, valami ilyesmi van, itt a túloldalon. Nők, akiknek viszont már nem tudok nevet adni, pedig valaha tudtam őket. Mára kikoptak, mint a szénsav. Érzed, hogy szénsavas, pedig - túl régen van felbontva - nyoma sincs már benne a szénsavnak, de te tudod, hogy az, csak már nincs benne, pedig elvitathatatlanul tudod, az szénsavas, csak már nincs, pedig... 

... nincsenek sokan. Kettő, esetleg három... Ha! Talán. De egy, egy az biztos. Csak már néma a szám a nevükre. Egy mögöttem, egy előttem - van az az aspektus, ahonnan nézve az emlék és a remény tulajdonképpen semmiben nem különülnek el egymástól. Ennek pedig az az igen egyszerű oka, hogy ugyanazok. Vajon ma, amikor mindenki a világ nárcizmus-tejet ontó csecsét szopja nap mint nap, mennyi idő kell nekünk, az emberek leszármazottainak ahhoz, hogy megtapasztaljuk, hogy aztán be is lássuk, hogy elfogadjuk, és végül, hogy szeressük is a megkerülhetetlen igazságot: egyedül nem lehetünk boldogok. Nem lesz késő?

Szóval, nem is értem a kérdésedet - mondom neki, nyomatékot adva az imént elhangzottaknak -, hogy hiszek-e ebben? Persze hogy hiszek, hát nincs más, aki megcsinálja. Tudod, olyan ez, mint az élet. És itt okról meg okozatról van szó. Nincs más, aki megcsinálja, ezért hiszek benne.

Halálnapodra

 

...kézről kézre jártak a szürke, idomtalan, különbözőségükben tökéletesen egyforma kövek, mígnem az utolsóhoz érkeztünk. Ahogy ezt is letettük, és csak az üres kezek maradtak, megértetted, hogy nem számít az óra, és a kövek sem számítanak, csak az, hogy együtt számolhattunk. 

És mire eszedbe jutott, hogy össze kell kulcsolnunk üresen maradt kezeinket, addigra én fogtam meg a tieidet.

Egy perccel hamarabb szerettem, de egy pillanattal sem tovább.

Ne füröszd sokáig magadban, mert nem jut időd megmosni bennem.

Egy perccel hamarabb szerettem, de egy pillanattal sem tovább.

0 - ELveszett jelentés, megkésett levél

 Nagyon jól tudom, hogy egyedül a könyörülő Istené, de attól még akarhatom.

Habár huszon-egynéhány év előtt, mikor bújócskáztunk, s behunyt szemmel a fal felé biztos voltam benne,  senki sem lát, apám nem hitte, hogy valaha is kilátszok majd a komód mögül; 4 óriást a héten mégis sikerült megtaposnom. Nem volt más út, meg kellett mutatnom, hol lakik az Úristen. Mert más nem tudta volna. Hogyan tudta volna más, ha egyedül álltam ott? (Né, mi lett Lóciból, még a többinél is nagyobb!) Barátaim, akik nélkül nem akarnék élni, a családom, akik nélkül nem tudnék, és te, aki nélkül már megtanultam, a távolból úgy sem láthatjátok, hogy ami a homályon és a szürkületen, a távolságon túl a kezemhez tapad, az víz, vér vagy tinta egyáltalán. William Blake szerint az idő a férfi és a tér a nő. Most a nullához jutottam, amennyiben ezzel a bejegyzéssel végre ugyanannyit írtam, mint a nő, aki miatt elkezdtem, s aki 262 bejegyzés után, anélkül, hogy az üveg a bőrét vagy a bőre az üveget sértette volna, kisétált egy csukott ablakon a létből a semmibe - befogadták az élők. Amikor arra kértelek, taníts meg engem is erősnek lenni, fogalmam sem volt, hogy ez azzal egyenlő, hogy magamra hagysz. Ha tudtam volna, talán nem kérem, de most, amikor már én is erős vagyok, nem bántam meg. Lehet, hogy még mindig hosszú rám apám nyakkendője, lehet, hogy bűnös vagyok, amennyiben nem tudtam megbecsülni az egyetlen nőt, aki szeretett, és lehet, hogy időről-időre még elbátortalanodok, s csak úgy tudom továbblopni magam fától fáig, mint a gyermek, de annyit már tudok, hogy az Istenarc, amelyik itt van eltemetve bennem, nem akármelyik Istené. A szívem, amely tragédiák és a magány tere, ingemen átlátszik, s véres játékát hű ebek ugatják. Nem jöttem magamat sajnáltatni, te férfi vagy, fiam, mondja apám, majd rossz rózsák közt, amelyek hervadt szirmokat virágoztak, vödörbe hány. Így halunk meg mi is, az élet nem más, mint egyetlen nyúlás a rózsaillat után, duruzsolják a mélyebb húrok a szívfalak mögött. Van, aki nem szokja meg ezt itt, az ilyen csak azt szokja meg, hogy soha nem szokja meg, az ilyennek csak a jelen létezik, egy kicsit Hans Castorp vagyok. Felíveljünk! - dalolják magasabb húrok. Van remény, van remény! Eljegyzések és gyermekáldások hírére érzek még tiszta örömöt, mint utolsó éveikben szokták az öregek. Ilyenkor az Isten észrevesz a magas égből, mint parázs alól fellobbanó hatalmas tüzet. Már kezdtem azt hinni, hogy maga nem is létezik - olvasom ki a szeméből, melyet simogat a füst. Egyszerűbben nem lehetne, kérdezi anyám, nekem ősszel olyan nehezek lettek a szavak, ma is alig bírok meg egy-két szótaggal, mi lesz, ha netán el kell köszönni? De, hogyne lehetne, csillagom, válaszolom neki egyetlen öleléssel, majd elmondom neki ugyanezt pár szóban, egyszerűen.

Hogy ezt a bejegyzést 6 napja írtam 2 nappal ezelőttre, de végül elkéstem publikálni, mert hogy is volna időérzékem. William Blake nem tévedett - nincs tér, amelyben tudnám az időt. Holmi naptárakra nézek, most volt május elseje. A negyedik évet kezdem nélküled, s ez a szöveg tulajdonképpen csak egy kiáltás arról, mennél inkább fáj, a magányos férfi hite annál erősebb bennem, és akarom, és futok. Néha ugyan tudok egy-két női testet, megfogalmazni csak a te hiányod fogalmaz meg még mindig, a tértelen idő és a balzsamos illatok között e rossz rózsás labyrinthban, ahol nagy szorítással fogaimban rózsafától rózsafáig lopom magam én, a férfi, mígnem elérem a túlsó partot.