Az testnek és az léleknek nagytitokzatosságú viszonyulásáról

... mi az, hogy hiszek-e ebben? Persze hogy hiszek, hát nincs más, aki megcsinálja - mondom neki, miután hónapok óta nem, de ma véletlenül mégis találkoztunk. Anyám - ha ezt hallaná - kurva büszke lenne rám, tudom, és ez egy pillanatra nyugalommal tölt el, most viszont jól szájon vágna, amiért így beszélek, ez meg azért feldühít. Jajj. Továbbá, amint látjuk, továbbra sem tudom magamat, csak hozzájuk képest értelmezni, bármennyire pompásan nőttem is meg. ( Istenem, minek is... ) 

.... szóval, Réka azt mondja, szarik a hitre, őt csak az ember érdekli, aki hisz, és hogy fogjam már fel a lényegi különbséget, meg hogy a férj egyenlő azzal a férfival, aki magáénak akarja a felesége lyukát. Judit belém karol, mégis ott kell hagynom és kisétálnom a kereteken innenre, nekem ugyanis ide szól a jegyem, ő meg ott marad egyedül a képben idegen portrénak arról, hogy van normalitás. Szorosan kapcsolódik ehhez, hogy Szonja végül csak feljött, hogy újra elvigyen belőlem valamit, s ezúttal végre a szememre merte hányni, hogy ő is ember, csak én nem nézem semmibe. Milyen hidegen tudok egyetérteni emberekkel, amikor igazuk van, s néha milyen nyugodtan tűröm, hogy tulajdonképpen felgyújtani való szemét volnék. Szemét vagyok, igen, akkor tartsd magad távol tőlem, mondj nemet, ne gyere, ennyi - villan át az agyamon, majd leveszem róla a nadrágot.

Ide meg be kell tennem valami fotót, valami nap legyen rajta, meg valami úttoposznak való, hogy jelezze, a szövegben amolyan napsütötte sáv következik, mondjuk ilyen:  

... amin amíg átérek, a lényeg tulajdonképpen közben történik. De mire átérek, valami ilyesmi van, itt a túloldalon. Nők, akiknek viszont már nem tudok nevet adni, pedig valaha tudtam őket. Mára kikoptak, mint a szénsav. Érzed, hogy szénsavas, pedig - túl régen van felbontva - nyoma sincs már benne a szénsavnak, de te tudod, hogy az, csak már nincs benne, pedig elvitathatatlanul tudod, az szénsavas, csak már nincs, pedig... 

... nincsenek sokan. Kettő, esetleg három... Ha! Talán. De egy, egy az biztos. Csak már néma a szám a nevükre. Egy mögöttem, egy előttem - van az az aspektus, ahonnan nézve az emlék és a remény tulajdonképpen semmiben nem különülnek el egymástól. Ennek pedig az az igen egyszerű oka, hogy ugyanazok. Vajon ma, amikor mindenki a világ nárcizmus-tejet ontó csecsét szopja nap mint nap, mennyi idő kell nekünk, az emberek leszármazottainak ahhoz, hogy megtapasztaljuk, hogy aztán be is lássuk, hogy elfogadjuk, és végül, hogy szeressük is a megkerülhetetlen igazságot: egyedül nem lehetünk boldogok. Nem lesz késő?

Szóval, nem is értem a kérdésedet - mondom neki, nyomatékot adva az imént elhangzottaknak -, hogy hiszek-e ebben? Persze hogy hiszek, hát nincs más, aki megcsinálja. Tudod, olyan ez, mint az élet. És itt okról meg okozatról van szó. Nincs más, aki megcsinálja, ezért hiszek benne.