tears of the sun

halvány szél simítja bőröm,

magába issza sóhajom,

lépek még hármat-négyet,

s amíg utoljára arra gondolok,

hogy nélküled nem lettem volna senki,

szemembe költözik a fény

A harmadik év nélküled.

Nemsokára kitelik. Titokban mindig abban reménykedtem, hogy az isteni közbeavatkozás el-elhoz Téged ide, és kifürkészhetetlen utakról, de biztosan érkezvén, végül elolvasod, amit írok. Akár a diákjaim, éppen úgy vagyok ezzel - a titok, az intimitás csak azért van, mert nem lehetsz mindenki előtt, nyilvánosan az enyém, ahogyan akarom. A blogírás kényszer. Azért mondom el magamnak, mert Neked nem lehet. Hátha egyszer meghallod, hátha egyszer megérted. Hátha lesz még.

Lassan három éve. Időről-időre számot adunk, ez természetes. Mint most. Tudod mi történt azóta? Volt két barátnőm, és ha visszanézek mind a kettő csak egyfajta alku volt. Egy három hónapos, meg egy pár hetes. És tudtam volna mindkettőt vinni, akár egy jó menedzser, emberként szerettem őket, de ha visszanézek, mind a kettő alku volt, kompromisszum. Pótlék, szerelem helyett, csak egy alku az élettel, hogy oké, beérem ennyivel, köszönöm. A napokban azonban megéreztem azt a szerelmet, ami talán Nélküled is lehet. Igaz, hátat fordított. Igaz, ez sem lesz az enyém, és ezé sem leszek. Igaz, mindezért még csak nem is hibáztathatom, mert egyszerűen ellapoztunk egymás mellett, s neki más a boldogság. Ne legyek a kompromisszuma, mert az csak időpocsékolás. Mindkettőnknek. Habár a meggyűlölés a legkönnyebb módja volna, hogy ne szeress, a legostobább is.

Három hónap alatt rájöttem, hogy élek. Az alatt a néhány hét alatt arra, hogy lehet még párkapcsolatom. Most arra, hogy Nélküled is van szerelem. Csak nagyon nehéz úgy küzdeni, hogy közben nem látom a célt. Azt hiszem, ezért jövök három éve háttal. Mert mögöttem ott vagy Te - még ha egyre távolodsz is -, s én tamáskodva nyerek hitet abból, hogy még látlak. Néhány napja azonban irányba fordultam, s most így megyek tovább. Nagyon nehéz, mert így viszont már elmosódó arcodat sem látom, s ha néha a hátszélben felismerni vélem illatodat, az talán csak a képzelet, az életösztön játéka. Most félek, megmondom őszintén. Nem látom a célt, s ha a szeretetem nem talál személyére, a félelem erősebb lesz nála, s talán elbukom. Csak magamért nem megy. 

Anyám vázája

Gyönyörű, zöld, égetett váza volt. Erdélyből hoztam neki. Anya kórházban volt, és a váza véletlenül kint felejtődött az udvari asztalon. Ősszel víz esett bele, ami télen belefagyott. A váza szétrepedt. Most víz csordogál belőle, le, végig az asztalon. Szomjasan issza magába az udvar fekete földje.

"Nincs más boldogság, csak a valóság elviselése"

Névnapomra

Ünnep van.
Lassan egy simogatás indul, két comb megremeg, egy ölelés körbeér, bezárul.
Ma sem tudom, a sors tényleg érdem szerint ítél-e,
de ha hinni akarok, az nagyrészt miattad van.
Lassan lekopik rólam mítoszi harci mezem, a melankólia,
s imitt-amott már megcsillan a féltve őrzött ünneplőruha.


A
nem akarok egyedül lenni
és a
veled akarok lenni
közötti távolság a legnagyobb a szeretetben.
Ha a helyes irányból járod végig ezt az utat,
csak akkor lesz jogod 
kimondani a szót,
a ki sem mondhatót. 

borderline

Pedig majdnem sikerült a felejtés. Csak kell az a kurva határ. Azért, hogy visszafordulj.

Régen láttalak - így, ennyi illat lüktet a pórusokból. Ez változik, silányul, rohad biztos szaggá, még tele sem szívod a tüdőd vele, s már érzed, hogy milyen mocsok, micsoda fertő marad  majd utána, ha nem lesz itt.

Régen láttalak, zsongják a pórusok, s csak szívod, szívod befelé a mérget. Hogy csak a mocsok marad annál nagyobb? Most komolyan...  Az addikció ilyen. Egy reggel véletlenül beleittam a poharadba, összekevertem a sajátommal  - emlékszem majd vissza, és szégyellni fogom, hogy aztán nem vágtam falhoz, hanem még négy napig abból ittam mindent. Pedig anyám után sem iszom. Érzékeny a bőröm. Azért valahol kurvára felháborító, hogy 13 és fél órája egyfolytában dolgozom, de mégsem volt elég ahhoz, hogy leszárítsam magamról a mámor utolsó pikkelyeit. Ezeknek - mert ezek amúgy élnek - kampós a bőr felőli részük, és bárhol fúródnak a testedbe, kampós, szívós nyúlványaik bárhonnan elérik a szíved. Alig észrevehetően, közvetlenül a bőr alatt kúsznak, és aztán határozottan, éles szögekben törnek rá, ha megérzik a szíved. Tapadós szájszervük van, mélyen, trancsírozva fúrják magukat a szívhúsba. Belehalni a szeretetbe bármilyen jöttment, fegyelmezetlen alak képes. Nem is a senkik, hanem - ami sokkal rosszabb - az akárkik. Nem attól vagy valaki, hogy tudsz meghalni. Akkor leszel, ha tudsz élni.

... visszarévedek. Ülök a bűzben. Tenyerek a combon, kicsit előrehajoltam. A magány olyan pióca, amely a szívedből szívja, és ugyanoda tolja vissza a vért. Mikor visszaérnek a vörösvértestek, az sokkal jobban fáj. Nem hoznak magukkal senkit és semmit, csak azt érzed, hogy egyszerre van vákuum meg nyomás. Legközelebb, mielőtt elmennél, kérlek, mosd el a poharat. Vagy legalább ölj meg.