borderline

Pedig majdnem sikerült a felejtés. Csak kell az a kurva határ. Azért, hogy visszafordulj.

Régen láttalak - így, ennyi illat lüktet a pórusokból. Ez változik, silányul, rohad biztos szaggá, még tele sem szívod a tüdőd vele, s már érzed, hogy milyen mocsok, micsoda fertő marad  majd utána, ha nem lesz itt.

Régen láttalak, zsongják a pórusok, s csak szívod, szívod befelé a mérget. Hogy csak a mocsok marad annál nagyobb? Most komolyan...  Az addikció ilyen. Egy reggel véletlenül beleittam a poharadba, összekevertem a sajátommal  - emlékszem majd vissza, és szégyellni fogom, hogy aztán nem vágtam falhoz, hanem még négy napig abból ittam mindent. Pedig anyám után sem iszom. Érzékeny a bőröm. Azért valahol kurvára felháborító, hogy 13 és fél órája egyfolytában dolgozom, de mégsem volt elég ahhoz, hogy leszárítsam magamról a mámor utolsó pikkelyeit. Ezeknek - mert ezek amúgy élnek - kampós a bőr felőli részük, és bárhol fúródnak a testedbe, kampós, szívós nyúlványaik bárhonnan elérik a szíved. Alig észrevehetően, közvetlenül a bőr alatt kúsznak, és aztán határozottan, éles szögekben törnek rá, ha megérzik a szíved. Tapadós szájszervük van, mélyen, trancsírozva fúrják magukat a szívhúsba. Belehalni a szeretetbe bármilyen jöttment, fegyelmezetlen alak képes. Nem is a senkik, hanem - ami sokkal rosszabb - az akárkik. Nem attól vagy valaki, hogy tudsz meghalni. Akkor leszel, ha tudsz élni.

... visszarévedek. Ülök a bűzben. Tenyerek a combon, kicsit előrehajoltam. A magány olyan pióca, amely a szívedből szívja, és ugyanoda tolja vissza a vért. Mikor visszaérnek a vörösvértestek, az sokkal jobban fáj. Nem hoznak magukkal senkit és semmit, csak azt érzed, hogy egyszerre van vákuum meg nyomás. Legközelebb, mielőtt elmennél, kérlek, mosd el a poharat. Vagy legalább ölj meg.