Never let me go
... kezet mosni mentem ki, és ahogy visszafelé tartottam az asztalhoz, ahol a bátyám és a kedvese vártak, megpillantottalak. Velem szemben ültél a barátnőddel egy asztalnál. Valószínűleg régóta ott ülsz, és láthattál engem kifelé menet, mert nem is igazán lepődsz meg, és mert már egy kicsit ittas vagy. Ilyenkor könnyen feloldódsz, emlékszem... Nem lépek tovább, megállok, s ahogy a maradék nedvesség ellen egymásba törlöm a kezeimet, amikor észreveszlek, ebben a pillanatban úgy nézhetek ki, mint aki imádkozik. Könnyes az arcod, már vártál. Valószínűleg akkor sírtad el magad, mikor kefelé menet megláttál. Ezt azonnal megértem két és fél éve nem látott tekintetedből, s mint később elmondod, miattam vagy itt. Felállsz, bocsánatot kérsz, azt mondod, hogy szeretsz, és bármit megtennél, hogy együtt éljünk. Én csak nézek rád, nézem a szemeid, de ez a tekintet azt jelenti - s ezt te is épp úgy tudod -, hogy mindezt akár én is mondhattam volna. De egy részt itt most átugrok, az intimitás nem tűr, csak két embert, s mi szerelmeskedtünk tegnap éjjel. A világmindenség rendjének alapja innentől fogva pedig helyreállt: újra együtt vagyunk - s örökké.
Ezt álmodtam tegnap éjjel. Álom és valóság kontrasztjában a felébredés a hálál fájdalmával járt. Lehet, hogy nem is éltem túl. Meg kéne mondanod, de... S most itt gyötröm magam az intimitás-pradoxonnal. Eszerint, ha egyszerűen nincs rá mód, ha nem mondhatod el annak, akire az rajtad kívül csak és kizárólag tartozna, akkor inkább elmondod mindenkinek, dacára, hogy ezzel fel is számolod az intimitást, csak egyedül ne kelljen. Ezért írok.
Mostanában sokat nézem magam a csap feletti tükörben. Ez ilyenkor legalább annyira lelki tükör is. Ha találkozik a tekintetem, csak azt fürkészem, mi az, ami miatt el kellett hagynod. Nem találom. A világom ennyi. Meg azon is sokat gondolkodom, miért élek, mert akárhogy keressem, nem találom jogosnak önmagam létét nélküled. Amikor pedig elfárasztanak ezek a gondolatok, oda lyukadok ki, hogy az életem a tisztítótűz, ahol meg kell tisztulnom vétkeimtől, ahol a gondolatok mindig önmagukhoz kapcsolnak vissza, s ahonnan valahová majd mégis jutni fogok, jutnom kell, de ez az állapot nem tarthat örökké, mert abba belehalok. Paradox, nem? S ilyenkor, amikor belefáradok ezekbe a gondolatokba, végül egészen egyszerűen lehajolok a tükör elől, s mintha imára kulcsolnám, megmosom a kezem, hátha kifelé menet...
