"Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok" (Mt. 24.5)
A gyerek, akire visszanézek, szentimentális ugyan, és bár bajuszát még csak hetente kell levágnia, hogy frissen borotváltnak tűnjön; dacára, hogy egy-egy kompromisszumát már így is megkötötte az élettel, megalkuvónak nem éppen mondható. Háttal áll nekem, szemben a tárt ablakkal, és belesúg valamit a fénytengerbe, amely puhán, mégis szilánkosan öleli körbe, míg elhomályosítja körvonalait. Lép kettőt, mégy egyet. Kilép az ablakpárkányon. Betonként tartja a semmi.
A férfi, aki visszanéz, rendkívül közömbös tulajdonságokat mondhat magáénak, minden vonása arra érdemesíti, hogy átlagembernek nevezzétek. Mikor azonban felpillant, láthatjátok, tekintetében olyan szikár, már-már üres biztosság ragyog, mely nem lehet e világról való. Tekintete, arca minden szövetbe beleég, beleég retinátokba is, s most, az ünnepen, mikor megjelent szakállának első ősz, ezüstösen ragyogó szála, már tudhatni, előbb utóbb ő maga is eltűnik majd testének minden átlagos, említésre sem méltó tulajdonságával együtt, s csak a szakállából-szeméből szakadó fény marad itt, amely puhán, mégis szilánkosan öleli körbe a benne önmagát keresőt. És megtartja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése