Majd elmondom, hogy te ott akartál lenni, csak túl kevés volt a napfény, miközben ősz lett. Elmész a fecskékkel melegebb éghajlatra vagy a vadkacsákkal, ahogyan az annyira foglalkoztatta Holdent. Elmenni csak egyféleképpen lehet. Fogod magad, és elmész. Ki tudja hová. El. De tudod én itt állok, és már karcolnak az első szelek. Az októberi hideg hirtelen talál utat a csontokhoz, és hiába kiabálom zárt ajkak mögött a végtelenbe szét, hogy hiszen én felnőtt vagyok, mert a szenvedés póza csak ideig-óráig ad megnyugvást. Az önszánalom olyan, mint amikor a saját lábnyomodhoz érsz. Vagy belelépsz megint, vagy hirtelen hitekkel elindulsz másfelé, és hagysz egy újabb lábnyomot...
Majd elmondom, hogy szépen fogtad a kezem, amíg kaptunk egy kis haladékot a nyártól, és hogy egy nedves combtő emléke még itt vibrál a tenyeremen. Ha nem vesztem volna el tekintetedben, észre kellett volna vennem a szemed tükrén, a perifériákon, hogy messze mögöttem az ősz színei gyűjtik irtózatos seregeiket. És innen nézve persze már érthető az üveges tekintet is, meg az, hogy hasonló a szemünk színe...
Majd elmondom, végre én is joggal vagyok csalódott, mint korunk fia meg korunk lánya, és elmondom, hogy az a bajom az egyenjogúsággal, hogy mire mindent elismertünk a nőknek, ők elfejetették, hogy a férfinak is van lelke. És nem is érdekli őket. Hogy nekem. Téged. (Hogy ez megint önsajnálat.)
Majd elmondom, hogy többet tudok a szeretetről, mint akárki lánya, mert befogtam a szám, és egyenes volt a hátam, amikor elmentél, és csak magamban sírtam, nem ahogy a gyerekek, sosem ahogy a gyerekek. Különben is, egyszer voltam hitetlen, s most utolsó lélegzetemig hűséges vagyok a hiteimhez. Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
Majd el is mondom neki, ha újra találkozni fogunk, hogy ne aggódjon - amikor utaimat járom -, a nők mindenütt ugyanúgy jók hozzám, ahogyan ő. Megfogják a kezem, rám néznek, és azt mondják, hogy nyugodtan sírjam el nekik minden legbelsőbb titkomat, hogy mutassam csak nyugodtan a kicsi szívemet, úgy bizony, ott, legbelül...
És hogy ne féljek, mert örökké velem maradnak.
Majd elmondom, hogy szépen fogtad a kezem, amíg kaptunk egy kis haladékot a nyártól, és hogy egy nedves combtő emléke még itt vibrál a tenyeremen. Ha nem vesztem volna el tekintetedben, észre kellett volna vennem a szemed tükrén, a perifériákon, hogy messze mögöttem az ősz színei gyűjtik irtózatos seregeiket. És innen nézve persze már érthető az üveges tekintet is, meg az, hogy hasonló a szemünk színe...
Majd elmondom, végre én is joggal vagyok csalódott, mint korunk fia meg korunk lánya, és elmondom, hogy az a bajom az egyenjogúsággal, hogy mire mindent elismertünk a nőknek, ők elfejetették, hogy a férfinak is van lelke. És nem is érdekli őket. Hogy nekem. Téged. (Hogy ez megint önsajnálat.)
Majd elmondom, hogy többet tudok a szeretetről, mint akárki lánya, mert befogtam a szám, és egyenes volt a hátam, amikor elmentél, és csak magamban sírtam, nem ahogy a gyerekek, sosem ahogy a gyerekek. Különben is, egyszer voltam hitetlen, s most utolsó lélegzetemig hűséges vagyok a hiteimhez. Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
Majd el is mondom neki, ha újra találkozni fogunk, hogy ne aggódjon - amikor utaimat járom -, a nők mindenütt ugyanúgy jók hozzám, ahogyan ő. Megfogják a kezem, rám néznek, és azt mondják, hogy nyugodtan sírjam el nekik minden legbelsőbb titkomat, hogy mutassam csak nyugodtan a kicsi szívemet, úgy bizony, ott, legbelül...
És hogy ne féljek, mert örökké velem maradnak.
Nekem nyugodtan ,,elsírhatnád'' legbelsőbb titkaid....
VálaszTörlésén meg tiltakozom. kár, hogy más nem... és igen önsajnálat, ami ugyanúgy csak karcolja a valóságot, és nem érinti. szerintem.
VálaszTörléssötétebb nap sötétebb írása. Gyanítom, ugyanazt értjük az önsajnálat problémáján, hogy karcol. A szöveg csak egyfajta feladás. Megtapasztalása az önsajnálatnak, a szöveg egy kudarc. Kudarc, beismerése annak, hogy nem tudok túllépni az önsajnálaton. A karok széttárása. De az "és nem érinti"-gondolat, az egy még be nem látott kanyar utáni fényesség első sugara lehet, és bizony nagyon építően hat most. Remélem, hogy megtermékenyít, és mülleresen szólva - persze pusztán iróniából -, beránt a Fénybe!
VálaszTörlés@k. úgy legyen! de azért még ne az örök világosság "Fény"-ébe!
VálaszTörlés