"Iróniával kell írni, az eltakar. Csak az a kérdés, hogy mit."
Egy idő óta ebben a korábban büdösnek mondott fővárosban vagyok. Itt nem az a baj, hogy minden perc egy örökkévalóság, ellenben az, hogy minden örökkévalóság egy perc csupán. Az arcokról beszélek. A metrón, az utcán, a hídon, meg ennek a parttalan városnak az összes ezerszer megénekelt (köz)helyszínén, ugyanis mindenütt arcokba ütközöm. Nem is biztos, hogy rám pillantanak - ez a jobbik eset -, de én látom őket. Furcsa, mert korábbi elvárásaim szerint idegennek kellene lenniük, mégsem azok. Sőt... Egy történetet, egy régi gondolatot, egy bűnt vagy örömöt mindegyik, kivétel nélkül mindegyik megidéz bennem. Vagy ami a legérthetetlenebb: önmagát. Az arcok éle, az emberek tartása, ahogyan a hajukat libbentik, vagy egy pár női mell, amely a metrók kapaszkodóin való csüngésnél olyan jól érvényesül, min-mind utal valamire az életemből. Sokat vagyok az utcán, ahol újra és újra elveszem annak fürkészésében, vajon az aszfalt tükrözi-e az eget, vagy az ég az aszfaltot. És akkor még ehhez a folyó. Azt mindig tudom, épp merre is van a folyó, mégis az az érzésem, hogy mindenfelé a folyó van, hogy ez a város maga a folyó. Igen, tudom, hogy bután hangzik az egész, de hát az is butaság, hogy az ember néha szédül, mert nem találja az egyenest. Butaság, de attól még szédül. Szóval ez a város a folyó. Még metróra szállnom is olyan, mintha valami tengeralattjáróra ülnék, ez meg már még nagyobb butaság, tudom, de olyan. Villámgyors amúgy, és talán épp ez a baj. Beülök, eltelik az idő, azt sem érzékelem, mennyi, és kiszállok. Akkor meg, mintha ugyanott lennék, mint ahol beszálltam, pedig már kétségtelen, hogy másutt vagyok, pedig olyan, mintha ugyanott lennék. Nem tudom, meddig maradok, de nem én vagyok az egyetlen. Itt senki sem tudja, hogy meddig marad, azt meg főleg nem, hogy hol folytatja majd, mert kétségtelen, hogy egyszer majd - fel is út, le is út - de itt kell hagynunk ezt a helyet. Elvégre épp ezért ékelték a két másik közé.
