Család

Amikor kilencvenháromban rövid szolgálati idejének egyik kiemelkedően fontos állomásaként A Péter -akit nem fogunk ugyan szentté avatni, habár még ma is jó ember - várossá avatta azt a kisvárost, ami akkor még csupán nagy falu volt, és amit minden nemtetszésem ellenére is kénytelen vagyok szülővárosomnak nevezni, nagymamám ott volt, és szavalt. Meg ne ítéljen a becses utókor, fiaink és unokáink, akik nevében a mindenkori politikus büszkén (!) pakolássza az X nagyobb mint 1 szorzókat adóforintjaink elé, szeretem én ezt a falut - akarom mondani várost -, csak épp szülővárosomnak nem akaródzik nevezni. De hogy ott nevelkedtem az első 10 évemben, s hogy apám- s anyámhoz ez mái napig oda járok haza olykor, az hétszentség. Itt e gyarló földi létben utolsó még élő nagyszülőm, Mama - aki most kapott időpontot térdprotézis témakörben 2015 februárjára - a helyi idősek otthonának tizenkettes szobáját tölti meg kedves mosolyával, amíg engedik az égi hatalmak. Amikor pedig arra gondolok, remélem megéri a térdműtétet, az nem fekete humor, de egyszerűen kis (?!) magyar groteszk. Közben pedig úgy tértem el máris a tárgytól, szinte még hozzá sem kezdtem.

Szóval Mama verset mondott akkor és ott kilencvenháromban. A Péter hallgatta. Mindig azt kérdik, honnan van ez, hogy én ebben a családban szeretem a verseket. Nem válaszol, úgy válaszol - Mama a mai napig verssel köszönt születésem és nevem napján. Három, esetleg négy-öt sor az egész, közhelyekből, érzelgős és giccses kifejezésekből építkezik, de a ragrímek szépen a helyükön vannak. Meg hát Mama mondja, vers. Három sor alatt összeizzad a tenyerünk, ha ügyesen szorítod és kaparod meg a markát, talán a körmöd alatt keletkező szagból és elszíneződésből kitalálhatod, mit ebédelt.

Öregnek lenni nem lesz egyszerű, innen legalább is úgy tűnik. Azért mégis ki kéne próbálni. Szombat este bent ülünk Mamánál, ha olykor hazamegyek - ezt így mondjuk, haza -, igyekszem meglátogatni, de ha el is felejteném, anya emlékezne rá helyettem, hogy legújabb generációsnak, illik bemennem Mamához, és emlékeztetnem rá, hogy él. Bent ülünk, beszélgetünk - Család - és egyszer ahhoz a részhez jutunk, hogy mostanában sokat járok Pestre, és hogy Mama emiatt percenként akar szívrohamot kapni, mert biztosan balesetem lesz vagy valami bajom esik. Lépésről lépésre vezetem le, hogy, Mama, ha utazok, akkor munka van; ha munka van, akkor pénz van; ha pénz van, pénz meg kell. Végig bólogat, és látom, így egyesével végig érti a szinteket, csak a végén nem akar az istennek se összeállni a sor, szóval igazodhatok én akárhogy Mamához, a végére ez marad, jaj, fiam, én úgy félek, hogy valami bajod esik.

Tudnod kell még annyit Mamáról, ha úgy jövök el otthonról, hogy ő is ott van, akkor nyáron mindig az az utolsó szava hozzám, fiam, nem lesz úgy meleged?, télen meg persze az, fiam, nem fogsz-e úgy fázni? Ilyenkor mindegy mit érzel, Meg kell nyugtatni. Mamáról az mond el a legtöbbet, hogy amikor egy átlagos őszi délután elindultam ide, megint megkérdezte, nincs-e így melegem. Röviden nyugtattam meg, ahogy szoktam, nincs, Mama, ne tessék aggódni. Értette ő nagyon is világosan amit mondok, ennek pedig így adta jelét: és nem fázol?

Szóval szombat este van, és Mama aggódik, mert sokat megyek Pestre. De semmi baj, azt mondja, van megoldás, mostantól még többet fog értem imádkozni a Szent Antalhoz! Nahát. Tudtam, hogy imádkozik értem, mi mást csinálna, de az új, hogy védőszentet nevel fölém. Szent Antal. Az utazóknak Szent Kristóf kéne, úgy emlékezem, de miért Szent Antal? Mama, miért éppen a Szent Antalhoz? És Mama néz rám, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, mintha a láncszemeket még csak-csak látnám, csak úgy egyben magát a láncot nem. Miért, miért? Hát mert az olyan jóképű!

...Aszódnál tartok az autópályán, nincs már olyan messze, ez már majdnem Pest. Itt játszik előttem egy Szent Kristóf-medál, lassan forog a tükörről lelógva, meg-megcsillan rajta valami halvány, szürkés napfény. Ha bajom esne, ennek ahhoz persze semmi köze. Ha bajom esne, az azért van, mert Mama nem öltözött fel elég csinosan a Szent Antalnak, és nem csúszott fel eléggé a szoknyája, amikor odatérdepelt elé imádkozni, vagy mit tudom én, nem volt elég mély a dekoltázsa. Ha Pestig meghalok, szülővárosomban fognak eltemetni. Mama fog búcsúzni tőlem a sírnál. Szavalni fog, és én nem fogom megtudni, mit ebédelt...

(... lehet, ha Mama nem térdelne annyit, nem kéne neki a térdprotézis...!? Lófaszt halok én meg!)