hidden

hidden csillagok alatt fekszem hanyatt beragyogja arcom a sötét és lőn világosság idézi a chilei faszobrász igen és akkor mi lett mit lehetett látni abban a világosságban a semmit? jogos nézek rá jogos de tulajdonképpen akár jogtalan is lehetne az sem változtatna semmin csillagok alatt fekszem hanyatt beragyogja arcom a sötét

hát ha már így akkor befelé nézz ez az mit látsz? biztasd magad kislegény mit látsz?

szeretem az autómat még sosem hagyott cserben mondja a köz hejj meg azt is azt is látom hogy összeér az alhasunk és forró a belsőcombod hogy bűnös vagyok és hogy jó így látni egyenlő érezni ha racionális alapokon jutsz el oda hogy a racionalitás zsákutca akkor az durván paradox de mikor ezt a kifejezést használod már eleve a logikára építő kifejezéssel éltél tehát akkor hurkot himbáló filozófusok

mert ez olyan mint hogy esküdni mernél rá hogy az élet szar és mégis újra levegőt veszel és újra ahelyett hogy inkább megfulladnál ebbe a szarba tisztességgel ami előtt mellesleg senki nem tisztelegne mert nem tudnák hogyan történt

ez a nő csodálatos de ha nem írod meg 100 év és senki nem fog rá emlékezni nem tudják hogy létezett egy csoda mint ahogy te sem tudod hogy létezett korábban ezer meg ezer a többi néma csend

mit látsz még?

azt látom hogy ott a lényeg ki is tudom sejteni csak épp a lényeg lényege marad hidden előttem az minden esetre azonban most elég biztosnak tűnik hogy a szupplementumteremtés szakadatlan folyamata arra utal hogy az ember hiányaiból építkező lény egy tankönyvből idéztem

csillagok alatt fekszem hanyatt beragyogja arcom a sötét és néhány nap előtt majdnem meghalt valaki akit szeretek ilyenkor hiába ágálsz ellene mégis neki kell menned hogy újra feltérképezd az univerzumot hol is a fent és hol is a lent mint akár ha nádas tavon

hol is hol is?

azt hiszem mégis itt lesz valahol a szemeim elé rejtve
az erkölcsi törvény felettem a csillagos ég bennem

Család

Amikor kilencvenháromban rövid szolgálati idejének egyik kiemelkedően fontos állomásaként A Péter -akit nem fogunk ugyan szentté avatni, habár még ma is jó ember - várossá avatta azt a kisvárost, ami akkor még csupán nagy falu volt, és amit minden nemtetszésem ellenére is kénytelen vagyok szülővárosomnak nevezni, nagymamám ott volt, és szavalt. Meg ne ítéljen a becses utókor, fiaink és unokáink, akik nevében a mindenkori politikus büszkén (!) pakolássza az X nagyobb mint 1 szorzókat adóforintjaink elé, szeretem én ezt a falut - akarom mondani várost -, csak épp szülővárosomnak nem akaródzik nevezni. De hogy ott nevelkedtem az első 10 évemben, s hogy apám- s anyámhoz ez mái napig oda járok haza olykor, az hétszentség. Itt e gyarló földi létben utolsó még élő nagyszülőm, Mama - aki most kapott időpontot térdprotézis témakörben 2015 februárjára - a helyi idősek otthonának tizenkettes szobáját tölti meg kedves mosolyával, amíg engedik az égi hatalmak. Amikor pedig arra gondolok, remélem megéri a térdműtétet, az nem fekete humor, de egyszerűen kis (?!) magyar groteszk. Közben pedig úgy tértem el máris a tárgytól, szinte még hozzá sem kezdtem.

Szóval Mama verset mondott akkor és ott kilencvenháromban. A Péter hallgatta. Mindig azt kérdik, honnan van ez, hogy én ebben a családban szeretem a verseket. Nem válaszol, úgy válaszol - Mama a mai napig verssel köszönt születésem és nevem napján. Három, esetleg négy-öt sor az egész, közhelyekből, érzelgős és giccses kifejezésekből építkezik, de a ragrímek szépen a helyükön vannak. Meg hát Mama mondja, vers. Három sor alatt összeizzad a tenyerünk, ha ügyesen szorítod és kaparod meg a markát, talán a körmöd alatt keletkező szagból és elszíneződésből kitalálhatod, mit ebédelt.

Öregnek lenni nem lesz egyszerű, innen legalább is úgy tűnik. Azért mégis ki kéne próbálni. Szombat este bent ülünk Mamánál, ha olykor hazamegyek - ezt így mondjuk, haza -, igyekszem meglátogatni, de ha el is felejteném, anya emlékezne rá helyettem, hogy legújabb generációsnak, illik bemennem Mamához, és emlékeztetnem rá, hogy él. Bent ülünk, beszélgetünk - Család - és egyszer ahhoz a részhez jutunk, hogy mostanában sokat járok Pestre, és hogy Mama emiatt percenként akar szívrohamot kapni, mert biztosan balesetem lesz vagy valami bajom esik. Lépésről lépésre vezetem le, hogy, Mama, ha utazok, akkor munka van; ha munka van, akkor pénz van; ha pénz van, pénz meg kell. Végig bólogat, és látom, így egyesével végig érti a szinteket, csak a végén nem akar az istennek se összeállni a sor, szóval igazodhatok én akárhogy Mamához, a végére ez marad, jaj, fiam, én úgy félek, hogy valami bajod esik.

Tudnod kell még annyit Mamáról, ha úgy jövök el otthonról, hogy ő is ott van, akkor nyáron mindig az az utolsó szava hozzám, fiam, nem lesz úgy meleged?, télen meg persze az, fiam, nem fogsz-e úgy fázni? Ilyenkor mindegy mit érzel, Meg kell nyugtatni. Mamáról az mond el a legtöbbet, hogy amikor egy átlagos őszi délután elindultam ide, megint megkérdezte, nincs-e így melegem. Röviden nyugtattam meg, ahogy szoktam, nincs, Mama, ne tessék aggódni. Értette ő nagyon is világosan amit mondok, ennek pedig így adta jelét: és nem fázol?

Szóval szombat este van, és Mama aggódik, mert sokat megyek Pestre. De semmi baj, azt mondja, van megoldás, mostantól még többet fog értem imádkozni a Szent Antalhoz! Nahát. Tudtam, hogy imádkozik értem, mi mást csinálna, de az új, hogy védőszentet nevel fölém. Szent Antal. Az utazóknak Szent Kristóf kéne, úgy emlékezem, de miért Szent Antal? Mama, miért éppen a Szent Antalhoz? És Mama néz rám, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, mintha a láncszemeket még csak-csak látnám, csak úgy egyben magát a láncot nem. Miért, miért? Hát mert az olyan jóképű!

...Aszódnál tartok az autópályán, nincs már olyan messze, ez már majdnem Pest. Itt játszik előttem egy Szent Kristóf-medál, lassan forog a tükörről lelógva, meg-megcsillan rajta valami halvány, szürkés napfény. Ha bajom esne, ennek ahhoz persze semmi köze. Ha bajom esne, az azért van, mert Mama nem öltözött fel elég csinosan a Szent Antalnak, és nem csúszott fel eléggé a szoknyája, amikor odatérdepelt elé imádkozni, vagy mit tudom én, nem volt elég mély a dekoltázsa. Ha Pestig meghalok, szülővárosomban fognak eltemetni. Mama fog búcsúzni tőlem a sírnál. Szavalni fog, és én nem fogom megtudni, mit ebédelt...

(... lehet, ha Mama nem térdelne annyit, nem kéne neki a térdprotézis...!? Lófaszt halok én meg!)

Bejegyzés - szeptember 1.

A pulyák ma már suliba mentek, valami kezdődik. Most legalább egy évig nem tanítok. Olyan hirtelen vált át egyik állapot a másikba. Félszáraz cuvée - ez van a palackra írva. Ha nem lett volna ezernégy, arra gondolnék, ezt úgy értették, vajon valóban cuvé-e... De finom, mert nincs más. Nem cserélődik fel az álom a valósággal, ahhoz először szét kéne válniuk, hermetikusan elválasztódniuk. Én már az új melót tolom - Jézusom, ha az előző munkahelyen hallanák, hogy ilyen szavakat használok, tolom, az full égő lenne. Sokat gondoltam ma a sulira. Az aránypár az, hogy 36 diák elveszít 1 embert. (1 ember pedig elveszít 36 diákot, halkan jegyzem meg. Mindegy.) Milyen rossz nekik. Itt aludt egy lány 2 hete, itt felejtette a kabátját. Reszket a hangja a telefonban, ma feljönne érte. A meki előtt adtam neki oda. Mindketten a másik oldalon jöttünk, és szerintem ő is látott, de átmegyünk a meki elé, elvégre oda volt megbeszélve. Ugyanúgy indulunk el vissza, a seggét még megnézem. Jó segg. Délután a pirosnál egy tag átszólt miközben hangosan zenét hallgattam, azt kérdezte, gyári-e. Mondtam, mér, zavar? Össze is csukta magát és ráfüggött elől a pirosra, pedig akkora volt, mint egy anyamedve. Kedves ember vagyok, csak néha elfelejtem. Egy bőrvarró srác, aki egyedül dolgozik egy műhelyben és munka közben az alzheimeres anyjára vigyáz, rám nézett és azt mondta, nem lesz semmi baj. Na jó, lehet hogy meg sem szólalt, de biztos vagyok benne, hogy erre gondolt. Hittem neki. Azt hiszem, vissza lehet csinálni. 0:00. Az utcán hatalmas falakat mázolnak, közhelyeket fogok rájuk írni rikító festékkel, hogy az emberek elgondolkodjanak azon.... Na mindegy, hagyjuk, van ilyen. Félálomban, álfélelemben... olyan hirtelen vált át egyik állapot a másikba. Behunyom a szemem, és azt képzelem, alszok. Behunyom a szemem, és azt gondolom, ébren vagyok. Néhány napja egy kanárimadárral lakom, egy pár hétig lesz itt. Sokat pofázik, de én berakok neki egy másik ilyet a YouTube-ról, és akkor jól elbeszélgetnek. Ha a kanárimadarat letakarod, elhallgat. Ha a kanárimadarat letakarod, alatta él. A két virágomat egészen közel raktam az ablakhoz. Szerintem akaratomon kívül át is basztam őket, mert ahogy a felfelé kéredzkedő fákon meglátták az első színesedő leveleket, ők is elkezdtem megsárgulni. Lehet, mégis el fognak pusztulni. Ma megéreztem az őszt. Nem, nem jön még, csak fog, s azt üzeni, várjam. Olyan hirtelen... ...és hogy senki nem érti, miért támad sírhatnékom, ha egy asztalt látok, amint egyenletesen veri a zuhogó eső a lapját. A senki pedig szó szerint értendő, azt jelenti, én sem. Csak szép.


Olyan nehéz az árnyalatok játéka. Körülírod, hasonlítgatod, belebonyolódsz, ahogy magyarázod, de az érzést nem tudod visszaadni. Szeptember 1. van, a pulyák ma már nélkülem mennek suliba, de valami itt is kezdődik. Arra gondolok, ha mondjuk itt lettél volna néhány napja, és meghagyunk másfél decit az üvegben, most kitölteném magamnak, és hozzáfognék megírni egy bejegyzést arról, hogy nem vagy itt. Fogalmam sincs, hogy nézne ki, de azt hiszem, elég zavaros lenne, és akár az esőverte asztal szépségét, senki, de senki nem értené meg, hogy az írás minden egyes percében rád gondoltam. Pedig kétség kívül így lenne.