Megint itt ülök az emlékezés terén. Annyiszor, annyira kísértesz mostanában, csoda, hogy élni tudok. Hogy rendben tudom tartani, eggyé bírom fogni a munkát, a számlák fizetését, egyáltalán az olyan hétköznapi dolgokat, amilyen a reggeli vagy esti fogmosás, az ingek vasalása vagy a mosogatás. Kéznyomod úgy ég mellkasomban, mintha csak ma érintettél volna meg. Nem tudok, csak ezen a tiszta nyelven beszélni hozzád, ahol nem számít a világ értetlensége, te már akkor ismered tiszta szavaim, amikor levegőt veszek hozzájuk. Minek is beszélni. Minek. Igazából, azt hiszem, magamnak mesélek. Annyiszor jut eszembe, ahogy kint feküdtünk a gyepen és az istenekkel szemeztünk. Úgy álltunk meg a világ zajában-mocskában, olyan biztosan, olyan megkérdőjelezhetetlenül, az istenek féltékenyen, orozva nézték halhatatlanságunkat. Ma sem tudják, hogy nem tudtak megölni minket. Nap mint nap elindulni feléd és megfogni a kezed, ez az én helyem a világ rendjében. Felhők tükröződnek tekintetedben, a nap fölissza körülöttünk a pocsolyákat, a tér és az idő, a világ létezése a mi függvényünk. Ha nem létezel, nincs a Nincsen és semmi a Van. Ha nem létezel, nem léteznek az istenek. Találkozásunk a sorsnál erősebb törvény, kiforgattuk sarkából a világ rendjét, mi vagyunk az új világrend. A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerűen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot. S amíg fogom, szorítom, nem engedem elszakadni a kezed, én, az alkotó összegörnyedek a gép felett.
