A kiméletlenül logikusan következő "én vagyok - 4 "

Vaszilij, akár egy falmászó minden kötél nélkül a meredek falhoz, úgy tapadt a kórházfolyosó csempéjére egész testével. A hangok, amelyek elhagyták a testét már csak szófoszlányokhoz sem voltak hasonlóak. Kínjai ellenére szeme rezzenéstelen volt, keveset és lassan pislogott. Nem tudjuk megmondani, hogy tekintete elveszett-e az arca alatt fekvő nedves csempén, vagy valami idegen helyet látott-e már. Néhány perce az ágyban feküdt a magánszobán, és amikor érezte, hogy jön a rohama, minden erejét összeszedve felállt, s mivel a csengőre senki nem jött, elindult a nővérszoba felé. Az ajtónál azonban jött a roham, minden eddiginél erősebb, és Vaszilij kiesett a nyitott ajtón, le a kórház folyosójának csempéjére. Súlya ekkor már csaknem a fele volt a korábbinak, negyven-egynéhány kilóját hason csúszva kezdte el vonszolni a homályos folyosón a nővérszoba zöldes-piros fényének irányába. Testének ütődésétől azonban csak gyorsultak az események, s alig ért talajt, máris elkezdte kihányni azt a véres nedvet gyomrának mélyéről, amely mostanra már igen sűrű volt, hiszen a saját romló-rohadó beleinek darabjait is tartalmazta. Vaszilij híresen racionális ember, s nem értjük hogyan, tudata mostanra is teljesen tiszta volt még. Tudta, hogy péntek éjjel lévén senki nincs a nővérszobában, mert az ügyeletes nővér, Nadja ilyenkor szokott el... "A franc eshetne abba a sűrű vérébe." - gondolta Vaszilij. De azért csak húzta-vonszolta magát a zöldes-piros fény irányába, minek következtében most arra gondolt, milyen irányíthatatlan és ostoba dolog az, amit az emberek életösztönnek neveznek. Lassan, kínok között, görcsösen haladt előre, minek következtében testével szétdörzsölte a padlón saját rohadó nedveit. A roham eredményeképpen megeredő székletéről és vizeletéről már azt sem tudta megmondani, hol is hagyják el a testét. Izzadni ekkorra már nem tudott mit. Légzése egész rendellenesre váltott - mintha már csak kifelé lélegzett volna, de ezt lassan, ütemesen, nyújtottan. Azt leszámítva, hogy nem könnyezett, minden nedve utat tört kifelé magának a testéből. Azon gondolkodott, mi lenne az igazán ideillő gondolat. Vaszilij, akár egy falmászó minden kötél nélkül a meredek falhoz, úgy tapadt a kórházfolyosó csempéjére egész testével. A hangok, amelyek elhagyták a testét már csak szófoszlányokhoz sem voltak hasonlóak. Kínjai ellenére szeme rezzenéstelen volt, keveset és lassan pislogott. Nem tudjuk megmondani, hogy tekintete elveszett-e az arca alatt fekvő nedves csempén, vagy valami idegen helyet látott-e már. Az utolsó, lassan szertefoszló gondolatainak egyikét még ideidézhetjük, de a többit - attól kell tartanunk - immáron örökre homály fedi. Vaszilijt csodálat töltötte el, hogy az emberi köröm képes belemarni magát a csempébe. Azon a két, két és fél méteren, amelyet az elmúlt mintegy másfél percben megtett a folyosó sárgásszürke, koszos csempéjén, akár három kilót is leadott, olyan intenzitással tört elő testéből vizelete, széklete és hányással, gennyel, rothadó hússal vegyes vére. Volt ami akár a folyosó falára is felcsapott. Néhány meddő mozdulattal még vonszolta volna magát előre, de el kellett jönnie az utolsó öklendező mechanizmusnak is - megadjuk az esélyét, hogy szertefoszló tudata ellenére Vaszilij talán még ebben is megsejtett valamiféle kíméletlenül precíz biológiai logikát, minek következtében biztosan elégedettséget érzett volna, ha épp nincs a halálán. Habár a haldokló megállapíthatatlan tartalmú vegyes mocsokban vergődött, az utolsó a szervezetéből távozó anyag már csak némi vért tartalmazott, hiszen a maguknak felfelé utat törő béldarabjai eltömítették egész garatját, amiből pedig az következik logikusan, hogy halálához talán a fulladásnak is köze van. Utolsó kilégzése tehát nem egy nyugodt sóhaj vége volt - melyről már nagyon régóta sejtette, sőt biztosan tudta, hogy az csak regényekben létezik -, hanem valamiféle torokból kilövellt levegőköpet, mintha a szervezete ki akarta volna lökni a maradék levegőt is a testből. (Vaszilij ezzel is nyilván nagyon elégedett lett volna, kiváltképp azért, mert mintegy ő maga ennek az egésznek az élő bizonyítéka.) S ha netán így akarta a szervezet, akkor elmondhatjuk, sikeresen elérte célját, hiszen mire Vaszilij végre meghalt, addigra úgy nézett ki, teste úgy összecsoffadt, akár egy nejlonzacskó, amelyből hirtelen kiszippantják az összes levegőt. S ez a nejlonzacskó mostanra felismerhetetlenül mocskos volt az őt idomtalanul összekenő sárga, barna és főleg mélyvörös nedvektől. Abban a kíméletlenül logikus világban - amelyből Vaszilij Sistin Dobrecsov ezen az éjjelen kipusztult, s amelyről önmaga megnyugtatása végett remélhetőleg végül nem tudta meg, hogy következik-e utána valamiféle másik -, Nadja nővér alig 5-6 perc múlva visszatért a helyére. Szegény tudta, hogy mi a tét, ezért mielőtt az otthonában alvó orvost riasztotta volna, kénytelen volt meghempergőzni, mintegy megmosdatni magát az elpusztultnak ebben a mindenféle mocskában, hogy másnap, az események dokumentálásakor elmondhassa a következőket. - Én vagyok Nadja Tenacskij, s tegnap éjjel a 11.50 tájékán megszólaló jelzőcsengőkor azonnal elindultam a 6-os számú magánszoba felé. Akárhogy siettem, mire kifordultam az egyenesre, Vaszilij, akár egy falmászó minden kötél nélkül a meredek falhoz, úgy tapadt a kórházfolyosó csempéjére egész testével.