Káromkodásból, 1.

Mint az a tizenéves lány,

aki addig zsarolja a szüleit egy új telefonért,

amíg meg nem kapja.

És hogy semmi más nem érdekli őt,

amíg az meg nincs.

A szerelemről írok, igen.

Mert ez a lány szeretni is így fog.

Ez a kor kapitalista, 

ezért hát kapitalista szerelmet hoz fiainak.

Gúnnyal írom ezt.

Le kell cserélni, el kell dobni, lejárt, elkopott, 

van új, jobb, az kell, csak az.

Ez az állandó változások kora,

és legalább egy teljes generáció beszopta

a cumit, hogy akkor vagy önmagad

és szabad, ha elengedsz, továbbmész, váltasz.

Nicsak, milyen álruhában s milyen orozva

ül egy korszak trónjára a magány!

Úgy hullik szemünkre

a szent önmegvalósítás fátyla,

hogy kitakar mindent, ami egyedül fontos lenne,

betakarja testünket,

s mi bizony egyedül vagyunk alatta.

A kor, amely erre ezt modja:

íme, ez a szabadság, szemközt áll velem,

s én azt mondom: ez a magány.

És nézd, milyen keserű vagyok efelett.

Milyen sértett e korban,

aki hűségről, s alázatról álmodik.

Én tudom, hogy az erős férfi

a vonzó, az oltalmazó, a céltudatos,

és elmondhatom, ilyen is voltam,

ilyen is lennék, ha szeretnél.

Mert ez nem én vagyok.

Akkor vagyok én, az vagyok én,

ha szeretsz.

A szeretetedtől vagyok önmagam.

Különben senki ne mondja, 

hogy ez nem egy vers,

annak írtam, tehát az.

Ha valaki azt mondhatja egy pipára,

hogy az nem egy pipa,

akkor különösen is vers ez a szöveg,

mert annak írtam meg.

Minden rímét és ritmusát, 

mindent, ami fényes líra benne,

a hiányod szülte.

Ez egy színeit és illatait vesztett világ.

Az érzékszerveim ott maradtak,

hozzád nőttek, és semmit nem érzek kívüled.

Meg hogy neme sincs az embereknek körülöttem.

És hogy amiért nem szeretsz, 

én már gyűlölöm magam.

Mert az az időszak van, 

amikor még gyakoribbak

a gyenge napjaim az erőseknél,

és ilyenkor rossz vagyok magamhoz,

és gyűlölöm a világot, 

amelyben megvontad magad tőlem.

Ilyenkor olyan vagyok, úgy képzelem el,

mint gyerekkoromban:
hogy a lelket meg lehet fogni,

hiszen ott van benne a szívben.

Csak le kell nyúzni a bőrt,

széttépni a húst,
eltörni a bordacsontokat,

és felvágni a szívet.

Megmutathatom.

Ilyenkor olyan verseket írok, mint ez is itt.

Nézd, én tudom, 

hogy a harminc éves síró férfi korszakidegen,

de mit kezdjek vele.

Ilyenkor Attila, aki azt írja, nagyon fáj,

az ikertestvérem.

Milyen közelinek tűnik most ide az állomás.

Már tudok egy utat, hogyan lehet rosszá az ember.

Szeretetlenül.

Káromkodásból

Végül a homlokomtól az államig gyűrődtek a ráncok,

seperjük le őket együtt,

ajánlják a lehetetlent pár áldott barátok.

Mégsem visz el az ősz, még ő sem,

mint azt a sok szerencsést,

aki elkönnyebbülhet a lombokkal,

s feloldódhat az érkező fehérben;

számot adni egyedül megy az ember,

mert máshogy nem mehet,

és addig egyedül kénytelen elrendezni,
amit nem lehet.

A megannyi kimondhatót és kimondhatatlant.

És főleg a Szépet.

Egy tornácon ülök most,

és a szeptember, akár ha seregszemlét tartana,

úgy gyűjti kékes árnyalatait mögém fellegeinek.

Vajon meddig bírja a harcot a Nap?

Vajon van-e értelmes küzdelem?

Ha az üvegre nézek, vállam felett kecses ládákban

egy rózsaszín virág tündökli utolsó napjait.

 Hiába minden fenyegetés, csak őrá figyelek.

És így fürkészik pár áldott barátaim a kezem,

ahová, mint jó földbe, ha virágmagvakat

ültettem, hogy nőtt e sok dudva.

És némelyik: jobban lát magamnál,

- ezt magyarázza, rimánkodja nekem,

hogy van egy piciny virág a rőt dudvák alatt,

és hogy higgyek neki az Isten szerelmére.

Az meg ki?,

nézek rá némán, kérdőn,

s imádkozzon valaki más most,

hogy e pár áldott addig öleljen,

míg csak eszembe nem jutok: én.

Magam.

Mert most, hogy elhagytak,

és a lelkem roskadozva viszem:

nincs már saját szavam.

Csak a jelzőtlen némaság.

Végül a föld,
mely meggyűrődik alattam,

amint megállok.

És én állok kifeszített fényben,

s a csepp, mely eret rajzolván kezemre

útnak indít a végtelenbe,

hullani készül éppen.