Minekutána nagy tudománya az ittenieknek a hallgatás, elsőre végül a cipész Szejnyivel sikerült olyanformán szóba elegyednem, hogy az ne egy-két mondatra, egy igenre, egy nemre vagy valami sután elharapott félszóra korlátozódjon. Szejnyi, ez a ránézésre hol negyvenesnek, hol szinte vénembernek tűnő, beesett arcú, egyenes, de csapzott hajú, satnya csóka, habár az egyetlen cipészmester volt, akit a környéken ismertek, cseppet sem örvendhetett nagyobb megbecsülésnek, mint akárki más fia-borja. Különben is, mi az itt, hogy valaki cipész a Merulán! Az emberek, otthon így mondanánk, maguknak valók; ha valakinek megfoszlik a cipője, százszor is inkább foltozza meg maga, de ha végleg használhatatlanná is válna, sok zsörtölődés után végül hamarabb nézne másik után, semhogy cipészhez vigye. Fénymarkúak ugyancsak elvétve járnak erre, és habár a köztesek csuda szeszélyessége végett pontosan magam sem tudom, főleg hetekben vagy hónapokban mérve nem, hogy mióta is vagyok a Merulán, én még eggyel sem találkoztam. Szejnyi mégis azt mondja, ha már dolga akad a szakmájában, inkább a kereskedők hoznak javítani való lábbelit, mintsem a helyiek. Az utolsó tél óta eddig ketten, netalán ha hárman jöttek hozzá, bár az is igaz, különösen hosszúra nyúlik ez a mostani köztes.
- Názsel, oda üljél le - mondja mintegy köszönés helyett, amikor belépek, és egy fal felé fordított székre mutat. Leülök neki háttal. Csak mogorvák és barátságtalanok a merulaiak, de nehéz elképzelni, hogy bármi veszélyt jelentene háttal maradni valamelyiknek, olyannak különösen nem, aki beenged a házába. Pláne nem Szejnyinek. Ez a figura, habár alig egy árnyalatnyival közlékenyebb, mint az átlag, emiatt mégis könnyű kiszúrni. Nem csoda hát, hogy hamar megkedveltem. Arra az alkalomra viszont, amikor először láttam, szokatlanul tisztán emlékszem. Napmúlás volt. Amíg a csirvások a sátraik bejáratánál, félszemmel most is a ménest lesve, a legtöbb merulai meg otthon, zárt ajtó mögött ette a lóhúst, egy kisebb társaság, mintegy 6-8 ember most is a "söntőben" volt vacsoraidőben. Ez a kívül-belül egyaránt szürke, idomtalan tákolmány a piactól 2-3 percre várta vendégeit, akik között jellemzően nagy arányban fordultak elő iszákosok vagy egyszerű, szürke merulaiak, akik család nélkül járták a megvénülés útját, netán megözvegyültek. Kellemes társaságra nehéz bukkanni a Merulán, és a söntőbeliek végképp nem sorolhatóak ide. Ha olyan kereskedők jönnek a Shávon túlról, akik nemrég óta járnak a Merulára, és ezért nem volt alkalmuk valahol valamilyen kínkeserves áron szállásadói viszonyt kialakítaniuk, azok is rendre itt tűnnek fel, mert egyedül a söntőnek vannak direkt erre a célra szolgáló szobái, szám szerint kettő, melyeket túlzó jóindulat mellett sem lehet valódi vendégszobának nevezni. Ezt onnan tudom, hogy rövid megerősödés céljából a priorok engem is ide szállásoltattak be, s valójában innentől emlékszem arra, hogyan is vagyok a Merulán. Göndzsírhez akkor még sehogyan sem jutottam, a nagynak semmiképpen, de még elégségesnek is alig mondható húsdarabot, amit ekkoriban vacsoráztam, sok helyihez hasonlóan mindenféle fűszer nélkül, hirtelen sütve fogyasztottam. Ezek a lóhúsdarabok nem válnak monotonná, mert valóban olyan gyorsan készítik el őket a perzselő lángon, hogy amíg a külsejük fekete szénhez válik hasonlatossá, addig a belsejük szinte egészen nyers, olykor akár még véres is. Idehaza nem mondanánk, hogy sütött hús ez, sokkal inkább azt, hogy égetett. A sokszögletű, zegzugos, hol szürkés, hol pedig egészen sötét tákolmány földszintjén talán hetek óta ettem ugyanannál az asztalnál, ha napmúláskor felszólt a csapos, hogy tűzre vágja a húst, és egy perc múlva az asztalon lesz. Aznap, minekutána hosszú ideje változatlan volt a söntő vacsora időbeni társasága, ahogy lejöttem a lépcsőről, rögvest szemembe tűnt, hogy valami nyeszlett figura görnyed a pult felé, akit korábban nem volt alkalmam látni. Szejnyi volt az. Ő is rögvest kiszúrt, ahogy lefelé jöttem a lépcsőn, ami nem csoda, itt ugyanis minden recseg, nyikorog. Ahogy észrevett, el is kapta fejét a pulttól, ahol valami nagyon rövid pár szót válthatott a csapossal, majd szemközt fordult velem, kiegyenesedett - már amennyire ez a suta csóka ki tud egyáltalán -, horpadt hasa előtt átfogta egyik kézfejével a másikat, és ami olyan ritka errefelé, hogy azelőtt talán nem is emlékszem egyetlen másik esetre sem, nyugodt pofával a szemembe nézett. Amíg leértem az utolsó egypár lépcsőfokról, le sem vette rólam a tekintetét. Akkor megálltam, s egynéhány másodpercig csak néztük egymást.
- Ne, a húsod! - lépett kettőnk közé a mindig büdös csapos. Azzal Szejnyi hátat fordított és a lehető legegyszerűbben kisétált. Elment. Csodára igénytelen egy csóka ez, de hogy a cipője egyedülállóan szép és ápolt, azt már ekkor, első találkozásunkkor megjegyeztem. A furcsa egyediség miértjére rögtön rá is kérdeztem a csaposnál.
- Mer' ő a cipész, azé' - válaszolta büdös vendéglátóm. - Én meg a csapos vagyok, nekem meg a főztöm jó - zárta rövidre, miközben az ölembe tolta a feketére égetett lónyakhúst. Ez olyan volt, mint általában: zsír és némi vér szivárgott ki a legfelső, szenesre égetett réteg repedései közül.
- ... Minek vagy itt? - kérdezte Szejnyi, amint a fal felé fordított székre ültem.
- Te kérted, hogy jöjjek. Láttad, hogy rossz a cipőm - válaszoltam.
- Jó, fiam - szólt valami ismeretlen eredetű megvetéssel hangjában -, de nem énnálam! Úgy értem, minek vagy itt, a Merulán? Habár mostanra végre nem a fogai között sziszegett, ahogy mindig is szokott, hanem végre egész határozottan szólt, mire a fülkagylómból az agyamig jutott, valahogyan mégis eltompult kérdése. Eltűnődtem. A tűz, amelynek háttal ültem, a falra sugározta az árnyékomat, amely néha mintha odébb csúszott volna a lángok szeszélyes lobbanásait követve. Amit láttam, valami határozottan kicsi, mintha zsugorodó, alaktalan feketeséggé változott a fehér falon. Ahogy a tűz egyre nagyobb lángokat vetett, ez a szemem előtti feketeség egyre összébb ment. Közelebb, egyre közelebb hajoltam a falhoz, és az egyik pillanatban ez a zsugorodás egyszer csak elszakadt mindentől ami fizikai, és nem függött már sem a tűztől, sem tőlem, hanem sötétsége elmélyült, olyan lett, mint egy falra feszített sűrű, fekete szövet, amelyet a közepénél összeránt valami láthatatlan kéz, s valóban, ahogyan az orrom már csaknem a falhoz ért, tisztán láttam, hogy ez a zsugorodó, szúrós, fekete bársony, ami az árnyékom, egyre gyorsuló mozgással eltűnik egy a homlokom előtt lévő, hosszanti repedésében a hideg, fehér falnak...
- ...Minek vagy itt? - kérdezte újfent, most már szinte dühösen vendéglátóm. És ekkor mintha egy pillanatra kiegyenesedett volna a világ, mintha megállt, megfagyott volna az idő ebben a hideg, merulai házikóban.
- Itt kell lennem - válaszoltam neki tekintetemet a fal repedésébe préselve, miként ha - akár egy százlábú rovarnak - tűhegynyi lábacskái lennének, amelyekkel nézésem le tud válni kocsányos szememről, és utána tud mászni e feketeségnek, ami az árnyékom volt egykor, a fal jéghideg repedésébe. - Itt kell lennem.
- ... Minek vagy itt? - kérdezte Szejnyi, amint a fal felé fordított székre ültem.
- Te kérted, hogy jöjjek. Láttad, hogy rossz a cipőm - válaszoltam.
- Jó, fiam - szólt valami ismeretlen eredetű megvetéssel hangjában -, de nem énnálam! Úgy értem, minek vagy itt, a Merulán? Habár mostanra végre nem a fogai között sziszegett, ahogy mindig is szokott, hanem végre egész határozottan szólt, mire a fülkagylómból az agyamig jutott, valahogyan mégis eltompult kérdése. Eltűnődtem. A tűz, amelynek háttal ültem, a falra sugározta az árnyékomat, amely néha mintha odébb csúszott volna a lángok szeszélyes lobbanásait követve. Amit láttam, valami határozottan kicsi, mintha zsugorodó, alaktalan feketeséggé változott a fehér falon. Ahogy a tűz egyre nagyobb lángokat vetett, ez a szemem előtti feketeség egyre összébb ment. Közelebb, egyre közelebb hajoltam a falhoz, és az egyik pillanatban ez a zsugorodás egyszer csak elszakadt mindentől ami fizikai, és nem függött már sem a tűztől, sem tőlem, hanem sötétsége elmélyült, olyan lett, mint egy falra feszített sűrű, fekete szövet, amelyet a közepénél összeránt valami láthatatlan kéz, s valóban, ahogyan az orrom már csaknem a falhoz ért, tisztán láttam, hogy ez a zsugorodó, szúrós, fekete bársony, ami az árnyékom, egyre gyorsuló mozgással eltűnik egy a homlokom előtt lévő, hosszanti repedésében a hideg, fehér falnak...
- ...Minek vagy itt? - kérdezte újfent, most már szinte dühösen vendéglátóm. És ekkor mintha egy pillanatra kiegyenesedett volna a világ, mintha megállt, megfagyott volna az idő ebben a hideg, merulai házikóban.
- Itt kell lennem - válaszoltam neki tekintetemet a fal repedésébe préselve, miként ha - akár egy százlábú rovarnak - tűhegynyi lábacskái lennének, amelyekkel nézésem le tud válni kocsányos szememről, és utána tud mászni e feketeségnek, ami az árnyékom volt egykor, a fal jéghideg repedésébe. - Itt kell lennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése