Fényben

Egy sarokban állok, és szilánkhalmaz a világ.

Törékeny darabkák hevernek egymáson,

s feszítik egymást az öröklétnek:

szúrja, taszítja egyik a másikát.

Nem tudni, mikor, de volt egy pillanat,

ahol a halálból az élet örökre kivált,

s most fényével ez ragyog rám -

a sötéten át nevemért ez kiált.

Sosem lesz más dolgom, nem is volt,

s én most is imádok várni. 

Imádok várni Rád.

 

Szentgyónás

...végül itt fekszel mellettem.
Szőkeséged ragyogó napfény az éjszakában,
és nincs más, nem is akarok más gyönyört,
mert ami volt, ami elmúlt és gyötört,
múlt már. A bűnös lelkét hoztam,
az elátkozottat, és a tiéd, itt van minden,
ami voltam, és nincs más,
más nincsen, - rajtad kívül semmin,
nekem semmim, de semmim nincsen.
Zárd ki a világ zaját most,
maradj ugyanígy csöndben,
és hallgasd, csak fogadd be vén,
ősszé érett szentgyónásomat.
Huszonkilenc év, egy fél emberélet talán,
s én úgy tündöklök e félet:
e fél élet tündértaván,
ahogy anyja keblén a gyermek.
Csak a részvét a szerelemben,
csak a félelem a teljességtől,
és csak a megszokott bűnhődés.
Csak a százszor hallott közhelyek,
csak a más leélte élet,
és csak a közöny helyetti
félve kimondott talán.
A Líra vagy, az ősidők előtti,
mely ritmusát adta világrendeknek,
zengve zengő állandóság vagy,
idő és tér fogan eggyé benned.
A kimondatlan sors és a végül
kimondott nagy szavak, a mások helyetti
féltve őrzött magam, önmagam,
a vagyonom vagy és a fegyvertáram,
akit - méltatlan szolga - én mégis megtaláltam.
Istennő vagy, egy Léda-sarj,
és én sírok azért, hogy akarva akarj,
hogy - nyüszítő kutyát - egy pléddel betakarj,
s hogy te se élj, ha nem élek én,
s hogy ha lesz hiányom,
abba nyögve belehalj.

Az asztalon terítő hever, s rajta pohár.
Benne víz váltakozik, és íme: bor.
Ez még átmentődött, ez még megmaradt:
Káin vagyok Kánaánból.
Raszkolnyikov egy sarokban nyüszít
Szibériában valahol,
és én vagyok ez a gyilkos Rogya,
és te lassan, csak az életen át,
tudom: feloldozol.