II.
Nagy k. nagyjából 15 perce ül az ágyon
tenyerébe hajtott arccal, orrával és egy idestova 5 évvel ezelőtti éjszakán
eltört, azóta hibásan összeforrt arccsontjával épp most mélyíti el
arclenyomatát a kodakpapíron, amely tenyerei és arca között van, s amelyre
akkor tette rá, majd felejtette rajta arcát, amikor csak egy pillanatra[1]
elképzelte, milyen lenne, ha novellát írna abból, milyen is volt ő, k. valójában
12-13 év előtt, amikor ez a fotó készült. Önmagam
vagyok? Jobb lettem? Rosszabb? Vagy egyáltalán, nem olyan ez, mint egy
Kosztolányi-féle Számadás, csak százszorta silányabb és ezért érdektelenebb
esztétikai minőségben? Bizton
állíthatom, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdések futnak át k. agyán. Aztán
eszébe jut, hogy a héten látta, hogy itt, Magyarországon, a fővárosban fog
koncertezni az a sokkal szebb napokat is látott rockbanda, akik 12-13 év előtt
voltak a toppon, s akikért a lány, akiért az akkori kis k. meg akarta őrülni,
meg akart őrülni. (Nem csoda hát, ha ez a gizda, ötvenegynéhány kilós kölyök
meg akarta magát fullasztani egy discman ártalmasabbik, patkószerű végével!) A szerelem a szívek temetése… ugrik be
neki egy sor, meg az, amit azóta a beleélés és az azonosulni tudás nyújtotta
esztétikai örömében[2]
sokszor olvasott, hogy tudniillik a
szerelembe belehal, aki él. Most arra gondol, ha ennek a szövegnek a
lényegi mondanivalójáról valóban novellát kívánna írni, egészen másképp fogna
hozzá, nem egy képleírással, mert az ugyancsak izgalmas játék, de van egy olyan
megérzése, hogy az üzenet átvitelében
ez kevésbé volna hatékony, meg egyébként is, a narratológiai kísértés
netalántán úgy magával rántaná, hogy úgy el is térne a tárgytól, hogy úgy is
maradna. K. most kevesebb játékra gondol és súlyosabb, konzervatívabb
mondatokra. Meg hogy ne cifrázza, csak mondja el egyszerűen, miszerint több
tényező együttállása, de elsősorban a kép keltette kíváncsiság hatására ő, k.
végül is elment a koncertre. Súlyos hadakban lepték el a sötéten öltözött
rockerek a koncertteret. Fiatalok is voltak köztük, meg k.-nál - aki időközben
29 lett és ezért az Isten éltesse sokáig – idősebbek is. K. nemcsak azért ment
el, mert valami eleve elrendelés mentén aznap reggel belebotlott egy régen
látott és még régebben kívánt nőbe[3], aki
szintén egyedül készült erre a koncertre menni - nem, ez csak amolyan
mellékesen, grátiszba kapott szerencsés, de azért megbecsült tényező -, k.
valójában azért ment el a koncertre, hogy magával találkozzon. Kis k.-val.
Megérezte, megértette, tudta ugyanis
k., ha elmegy a koncertre, a tényezők együttállásából látni fogja, milyen is
volt kis k. – hogy értsük világosan, ha ez egy önutazás jellegű írás lenne[4], azt is
mondhatnánk, találkozni fog vele.
A tényezők együttállásán essünk is túl
egy számadás-szerű gyors felsorolással. Súlyos nyári koraeste volt, sötétedett,
segítő tömeg-érzés vette körül k.-t. Az égen a repülőtér közelsége miatt
kisebb-nagyobb repülők hasai tűntek fel igen nagy gyakorisággal, amiket, minél
sötétebb lett, annál csábítóbb volt angyaloknak látni, szólt ez a 12-13 év
előtt óta is változatlannak ható zene, és, és ne felejtsük el a legfontosabbat,
a tömegben k. hátulról ölelhette a lányt, akit régóta kívánt. Épp a szép
vállakon fonta át hátulról a karjait, kicsit hátrahajtotta fejét, látni vélte
az első csillagokat, s miközben a
szerelem a szívek temetése, a lassan, de nagy bizonyossággal megérkező
részletekből tisztán és kivehetően bontakozott ki és állt össze az Abszolút Szinesztézia,
kis k.-ról van szó, igen elérkezett a megérkezés, nagy k. megtapasztalta, hogy
ott van, igen, megérkezett kis. k. Ott volt. Bent.
És akkor csak ez az egy hangsúlyos szó:
bent. Esetleg át lehet még gondolni egyszer-kétszer az egészet idáig, mert
ebben áll a lényeg. A többi már nem számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése