Chanson nyár végéről

Épp nyár vége van, amikor elkezdődik az ősz.

Ilyenkor, mintha csak magától értetődően,

szőlőfürtként dúsulsz a szívre,

amely az enyém, s amelyet minekutána felnőtt vagy-

ok, (hiszen anya ezt mondta,) valami

kéretlen metaforával  mégiscsak

illett volna messzire eltárgyiasítani

magamtól öt sorral ezelőtt.

Hamarosan fecskék ülnek az ég margóira,

s olyan zenét játszanak e rezgő húrokon,

amelyet a kotta bíbor bársonyában

a fül nem ért, nem is érthet meg,

mert ez a zene nem a füllel,

hanem a szemmel hű rokon.

Boldogok az éhezők,

mert ők megtérhetnek

a prágai gyermek Jézushoz,

kiáltja a Nyugatinál egy féllábú,

mielőtt cigarettát kérne egy bárkitől,

- bizonyára nem tudja, hogy Betlehembe

nem innen indulnak a vonatok.

Majd, ha tél lesz, fagyosan-fehéres,

s benne piros karácsony, bazáros magánytól

és műanyag csillagfénytől szintúgy

közhelyes, biz' fölragyog bennem

az elmúlt (néhány) év néhány tiszta szava,

egy túlérett szőlőfürt súlyától

elaszott szív álma

szerelemről és békéről,

fölragyog bennem ez a

széttörött chanson 

2014 nyár végéről.

Kis k.-ról meg rólam - II.

II.

Nagy k. nagyjából 15 perce ül az ágyon tenyerébe hajtott arccal, orrával és egy idestova 5 évvel ezelőtti éjszakán eltört, azóta hibásan összeforrt arccsontjával épp most mélyíti el arclenyomatát a kodakpapíron, amely tenyerei és arca között van, s amelyre akkor tette rá, majd felejtette rajta arcát, amikor csak egy pillanatra[1] elképzelte, milyen lenne, ha novellát írna abból, milyen is volt ő, k. valójában 12-13 év előtt, amikor ez a fotó készült. Önmagam vagyok? Jobb lettem? Rosszabb? Vagy egyáltalán, nem olyan ez, mint egy Kosztolányi-féle Számadás, csak százszorta silányabb és ezért érdektelenebb esztétikai minőségben?  Bizton állíthatom, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdések futnak át k. agyán. Aztán eszébe jut, hogy a héten látta, hogy itt, Magyarországon, a fővárosban fog koncertezni az a sokkal szebb napokat is látott rockbanda, akik 12-13 év előtt voltak a toppon, s akikért a lány, akiért az akkori kis k. meg akarta őrülni, meg akart őrülni. (Nem csoda hát, ha ez a gizda, ötvenegynéhány kilós kölyök meg akarta magát fullasztani egy discman ártalmasabbik, patkószerű végével!) A szerelem a szívek temetése… ugrik be neki egy sor, meg az, amit azóta a beleélés és az azonosulni tudás nyújtotta esztétikai örömében[2] sokszor olvasott, hogy tudniillik a szerelembe belehal, aki él. Most arra gondol, ha ennek a szövegnek a lényegi mondanivalójáról valóban novellát kívánna írni, egészen másképp fogna hozzá, nem egy képleírással, mert az ugyancsak izgalmas játék, de van egy olyan megérzése, hogy az üzenet átvitelében ez kevésbé volna hatékony, meg egyébként is, a narratológiai kísértés netalántán úgy magával rántaná, hogy úgy el is térne a tárgytól, hogy úgy is maradna. K. most kevesebb játékra gondol és súlyosabb, konzervatívabb mondatokra. Meg hogy ne cifrázza, csak mondja el egyszerűen, miszerint több tényező együttállása, de elsősorban a kép keltette kíváncsiság hatására ő, k. végül is elment a koncertre. Súlyos hadakban lepték el a sötéten öltözött rockerek a koncertteret. Fiatalok is voltak köztük, meg k.-nál - aki időközben 29 lett és ezért az Isten éltesse sokáig – idősebbek is. K. nemcsak azért ment el, mert valami eleve elrendelés mentén aznap reggel belebotlott egy régen látott és még régebben kívánt nőbe[3], aki szintén egyedül készült erre a koncertre menni - nem, ez csak amolyan mellékesen, grátiszba kapott szerencsés, de azért megbecsült tényező -, k. valójában azért ment el a koncertre, hogy magával találkozzon. Kis k.-val. Megérezte, megértette, tudta ugyanis k., ha elmegy a koncertre, a tényezők együttállásából látni fogja, milyen is volt kis k. – hogy értsük világosan, ha ez egy önutazás jellegű írás lenne[4], azt is mondhatnánk, találkozni fog vele. 

A tényezők együttállásán essünk is túl egy számadás-szerű gyors felsorolással. Súlyos nyári koraeste volt, sötétedett, segítő tömeg-érzés vette körül k.-t. Az égen a repülőtér közelsége miatt kisebb-nagyobb repülők hasai tűntek fel igen nagy gyakorisággal, amiket, minél sötétebb lett, annál csábítóbb volt angyaloknak látni, szólt ez a 12-13 év előtt óta is változatlannak ható zene, és, és ne felejtsük el a legfontosabbat, a tömegben k. hátulról ölelhette a lányt, akit régóta kívánt. Épp a szép vállakon fonta át hátulról a karjait, kicsit hátrahajtotta fejét, látni vélte az első csillagokat, s miközben a szerelem a szívek temetése, a lassan, de nagy bizonyossággal megérkező részletekből tisztán és kivehetően bontakozott ki és állt össze az Abszolút Szinesztézia, kis k.-ról van szó, igen elérkezett a megérkezés, nagy k. megtapasztalta, hogy ott van, igen, megérkezett kis. k. Ott volt. Bent. 

És akkor csak ez az egy hangsúlyos szó: bent. Esetleg át lehet még gondolni egyszer-kétszer az egészet idáig, mert ebben áll a lényeg. A többi már nem számít.

---

[1] nagyjából 16 perce már

[2] később pedig az ugyanebben gyökerező kiüresedés végett

[3] akit tényleg oly régen kívánt meg, hogy azóta lett belőle nő, hisz akkor még javában lány volt

[4] - és miért ne lehetne az (is) ? -