Tájkép éjjel

Telihold alatt fénylik a nyári éj sötétje,
feketén izzik és veszettül lángol,
és két test burkolózik e sötét éjbe,
és az egyik én vagyok, vádolj
azzal, hogy csak a test van itt,
és vádolj, hogy a lélek máshol,
vagy hazudd magadnak, hogy akit
vártál, az, Ő vagyok mától.
Feketeföldet kaparj az éjben,
nyiss lyukat magnak, palántnak nyiss,
és én szólítom nedvét az égnek,
hűs esőisten leszek magam is,
ki áldoz a földnek e misztikus vágyban,
hol tobzódó férgek az inak és égnek
vörös sárban, akár a nászi ágyban
égnek el fertőzői önnön vérnek.

... telihold alatt fénylik a nyári éj sötétje,
feketén izzik és veszettül lángol,
benne alakok izzanak fel: ők, én, te,
és egy régi emlék valahol... - bárhol.

Most ím elibém tűnsz és játszol,
fehér az arcod, angyal lettél, netán
spanyol táncosnő vagy és látszol
tűz-vörös gyümölcsnek egy életfán
függeni, mely szakíts le! - sóhajt,
kéjes leheletedtől pára az ablak,
ilyennek képzeltem a véres oldalt,
hol helye tátong mára csak annak
a csontnak..., és vörösen ég a szemed,
és tőle a sötét szikrát kap, lángol
most az éj, sötéten beborít veled,
s ím, a csúcson vagy, vádolj,
vádolj az istenért, marj, tépj szét,
amiért a csodálatban és ámulatban
elkéstem egy kettős szertartás végét,
s így pogány lettem, mivel pogány maradtam.

Akár a megfeszült test a fesztelenséget,
ezt a különben jelentéktelen jelenlétet
ma úgy őrzöm. Akár bűnben a szépet.
Akár aranykeretben egy éji tájképet,
mely felizzik olykor sötét aranyával,
midőn az izom már sorvadt s az ín kiégett,
midőn a test már beéri pusztuló-magával,
és egyedül van, immár egyedül van a lélek.