Most huszonnyolc fényévről, jövőre huszonkilencről
nézik, csak nézik és csodálva csodálják néma angyalok.
Az űr hidegbe palástolja, nagy, pöttyös fekete ködbe
e semmit, s e semmi mozdulatlan ilyenkor, s én hagyom,
hogy mérföldkő legyen a semmiben ez a refrén-alkalom.
Mi végre határolják épp velünk e semmit, a teret,
miért vagyunk akkor és ott, épp azok, kik vagyunk?
S miért tartasz, hogy tartsalak meg: semmi-szegletkövet?
Mi végre a csábító föl-fölfénylő ezüst, mi végre, mondd!
S miért vagyok e sehonnai és időtlen fényben én,
e béna vándor az egyetlen élő, az egyetlen bolond?!
Ó, nyughass, te gyatra szív, te ósdi, napfénnyel részeges!
Nyughass, te kaján isten, szerelem, te föl nem fogható,
s csitulj el mulandóság, te morbid végtelen-hordozó...
Június végén, amikor születtél, az ezüst mindig fölragyog.
Most huszonnyolc fényévről, jövőre huszonkilencről
nézik, csak nézik és csodálva csodálják néma angyalok.
Hideg, s bár néha fénylik, sötét a magány: megírták sokan.
S hogy az ezüst ragyogva járta át szívüket, a halált:
mindannyian szeretve szerették a szerelmet - s végül boldogan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése