Reggelente kisimultan ébredsz. Vagy ha gyűrötten, ez, azt hiszem, nagyon ritkán fordulhat elő, hisz a nyugtalan alvás javarészt a fájdalmat hordozó, netán békétlen emberek osztályrésze. Nem a tiéd. Ritkán, hétvégéken pedig egyáltalán nem kell megmosdanod; üdén ébredsz, árad belőled a frissesség: valami szolidan édes illat, és a hajadból a fény, mintha már ébredésedkor halovány koronaként rejtőzne fürtjeid között a Nap.
Dolgozni indulsz. Valahová, ahol várnak a kezed gyümölcse miatt. És azért, mert jó emberből egyre kevesebb van ma. Azért, mert ha őszinte örömödben egy ártatlan pillanatra megfeledkezel a harsány kacajok illemtanáról, egyetlen leplezetlen mosolyod kedvességgel tölti meg egy hatalmas irodaház utolsó szegletét is. Szívesen dolgoznak veled, és mikor haza indulsz, egy pillanatra rosszul is esik nekik: most holnapig nem látnak.
Aztán hazaérsz. Este a férfival vagy, aki megölel. Ölelésében megbecsülés és béke van. Némi jogos, intim büszkeség. Megbeszélitek, mi történt, hogyan viseltétek egymás távolságát, és elmerültök valami apró dologban, amit nem őriz majd más emlékezete, csat a ti közös múltatoknak lesz otthona. A kettőtök univerzuma. Az egyébként feledésbe merülő apróságok, amiket nem tud a történelem, pusztán egy férfi és egy nő emlékezete, az üdvösségre érdemesek sajátjai.
Naplemente jön, lesétálsz a partra. Egyedül mész - a férfi aki szeret, minden nap partnered egy rövid egyedüllétben. Nem azért, hogy másra gondolj, azért inkább, hogy még aznap este újra találkozhassatok. Mezítláb vagy, felhajtod a nadrágod szárát és összefont karokkal sétálsz a vízben, ott, ahol bokáig ér. A vállad fölött, egy nagy parti sziklánál bukik le a Nap. A víz, amelyben állsz, ilyenkor sötét lesz, de a szikla mögül érkező sugarak néhány pillanatig még megtartják vérsárgának a távolabbi vizet. Ez az a néhány pillanat, amelyről nem tudsz a nap többi részében, s amelyben nem tudsz a nap többi részéről. Ilyenkor tekinteteddel követed a vízen a lemenő Nap sugarát, végigkíséred ezt a vérsárga fénypáncélt, mígnem a távolban egyszerre csak a feketébe vált át. Ugyanebben a pillanatban tengeri szellő csap meg szemből. Az illata friss, kicsit sós talán. Határozott, de kellemes simogatására felsejlik benned egy ősidők óta ismert kéz, s a horizontot kémlelő, nyilvánvalóan a széltől könnyre kész tekintetedben megül valami régi-régi emlék. Nagyot sóhajtanál, de megakad tüdődben egy fél szóra elég levegő. Nem tud kiszabadulni. S még mielőtt a hozzád érkező, szerető férfi válladat illethetné, halkan, az emberi tapasztalattal nem mérhető vizek morajánál is halkabban: megszólalsz. Kimondod a nevem.
Szívhez szóló, egyszerűen gyönyörű írás.
VálaszTörlés