5 május nélküled - Avagy a nő, aki öt éve ment el

Reggelente kisimultan ébredsz. Vagy ha gyűrötten, ez, azt hiszem, nagyon ritkán fordulhat elő, hisz a nyugtalan alvás javarészt a fájdalmat hordozó, netán békétlen emberek osztályrésze. Nem a tiéd. Ritkán, hétvégéken pedig egyáltalán nem kell megmosdanod; üdén ébredsz, árad belőled a frissesség: valami szolidan édes illat, és a hajadból a fény, mintha már ébredésedkor halovány koronaként rejtőzne fürtjeid között a Nap. 

Dolgozni indulsz. Valahová, ahol várnak a kezed gyümölcse miatt. És azért, mert jó emberből egyre kevesebb van ma. Azért, mert ha őszinte örömödben egy ártatlan pillanatra megfeledkezel a harsány kacajok illemtanáról, egyetlen leplezetlen mosolyod kedvességgel tölti meg egy hatalmas irodaház utolsó szegletét is. Szívesen dolgoznak veled, és mikor haza indulsz, egy pillanatra rosszul is esik nekik: most holnapig nem látnak. 

Aztán hazaérsz. Este a férfival vagy, aki megölel. Ölelésében megbecsülés és béke van. Némi jogos, intim büszkeség. Megbeszélitek, mi történt, hogyan viseltétek egymás távolságát, és elmerültök valami apró dologban, amit nem őriz majd más emlékezete, csat a ti közös múltatoknak lesz otthona. A kettőtök univerzuma. Az egyébként feledésbe merülő apróságok, amiket nem tud a történelem, pusztán egy férfi és egy nő emlékezete, az üdvösségre érdemesek sajátjai.

Naplemente jön, lesétálsz a partra. Egyedül mész - a férfi aki szeret, minden nap partnered egy rövid egyedüllétben. Nem azért, hogy másra gondolj, azért inkább, hogy még aznap este újra találkozhassatok. Mezítláb vagy, felhajtod a nadrágod szárát és összefont karokkal sétálsz a vízben, ott, ahol bokáig ér. A vállad fölött, egy nagy parti sziklánál bukik le a Nap. A víz, amelyben állsz, ilyenkor sötét lesz, de a szikla mögül érkező sugarak néhány pillanatig még megtartják vérsárgának a távolabbi vizet. Ez az a néhány pillanat, amelyről nem tudsz a nap többi részében, s amelyben nem tudsz a nap többi részéről. Ilyenkor tekinteteddel követed a vízen a lemenő Nap sugarát, végigkíséred ezt a vérsárga fénypáncélt, mígnem a távolban egyszerre csak a feketébe vált át. Ugyanebben a pillanatban tengeri szellő csap meg szemből. Az illata friss, kicsit sós talán. Határozott, de kellemes simogatására felsejlik benned egy ősidők óta ismert kéz, s a horizontot kémlelő, nyilvánvalóan a széltől könnyre kész tekintetedben megül valami régi-régi emlék. Nagyot sóhajtanál, de megakad tüdődben egy fél szóra elég levegő. Nem tud kiszabadulni. S még mielőtt a hozzád érkező, szerető férfi válladat illethetné, halkan, az emberi tapasztalattal nem mérhető vizek morajánál is halkabban: megszólalsz. Kimondod a nevem.

hittelen

és aki olyan messze járt, hogy amit érintetlen, százszor száz éves fák odvában, ki nem taposott ösvények füvei között, az avarban lent vagy a nyersen evett halak gyomrában talált, el nem hozhatja azt onnan? ki a visszaúton nem bírja magával mind e hatalmasságokat megtartani? kit ezeknek csak emléke űz, de űz legott, míg mint távoli csillagot fürkészi vissza mind, mit egykor keze bőrével tudott? ki nem tehet mást, mint tartja magában e tépett, maga után mart, hasított-szakadt részeket, hogy éljen a fényben majd, ha egykor ismerte mind-mind a titkokat? és mi lesz vele? lesz e majd neve neki? az oda-vissza, szinte végtelen út után, emlékszik-e más nevére, s ér-e majd valamit, s ha igen, hát mit ér, ha ő emlékszik csupán önnönére? lesz-e majd arca, s ha lesz, lesz-e szeme és a szeme alatt szája rajta? vagy lesz szemgödre csupán - üres, mély, kocsonyás gödör, amelyben mint apró, nem található, de szüntelen, viszketve-feszítve szúró szilánk ül elmozdíthatatlanul a túloldalt látott? s lesz néma szájában fogsorának helye csupán - fogsorának, melyben tartva tartotta, s önnön hulltáig el nem engedte, mit abban vitt-hozott, kihullott vele együtt? mi lesz? mi lesz vele? aki olyan messze járt, hogy amit talált, el nem hozhatja azt onnan? s hogy jár az, s mi lesz azzal, s tesz-e, s ha tesz, ki tesz igazságot vele? lesz-e, aki hazavárja, s ez az isten, ha amit engedett, bánja, és amiért szánja, ezt a bordázatlan férget újra keblére öleli és végleg karjába zárja, tud-e majd, tudhat-e majd kifogást egy örökéletnyi magányra!