A függönyök a helyükre kerülve, a karnison lógva száradnak meg. Izzó nyár van, és kereszthuzat a szobában. A hőségben, akárha nem is a szellő, de maga a fény mozdítaná meg lágy, lassú táncra indítva a függönyöket, e hosszú uszályokat. Ragyogó, égő, égető dallamfoszlányt süt be egy távoli nap. Mire eléri, foszlik is tova, a fehér kelme éppen-hogy-keringőt lejt rá, s e fényes dallamhídon az összes világok érnek össze most. Élettánc simogat. Valami meg sem történt dolog emléke csillan fel tompán e fehér tükörlapból, ami a függöny. Képek kelnek e fodrozódó vásznon, emlék, látomás és álom, valami mozduló festmény, egy szolid, halk csendélet almákkal s egy keresztvíz-tállal. Megérintem a függönyt: itt vagy. Hát itt vagyok én is. Mintha nem lenne teljesen mindegy, ki melyik oldalon. Szemfényvesztés a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése