Hó

Ezek a szavak finoman, szemcsésen hullanak ki az ujjaim végéből,

némán szitálnak, s háttérré rendeződnek, akár a hó az erkély üvegén túl,

vagy mintha szálló-hulló szürke hamu, foszló-pergő vakolat talán.

Ha kicsit közelebbre nézek, egy arc sejlik föl az ablak tükrében;

az én arcom. Egy arc, amely vonásaiban most is magán hordja tenyered,

az istenanya simogatásának teremtő-formáló nyomait.

Nem kell magamba néznem, elég egy tükörkép, egy árnyék.

A körmöm, amely most nő, s amelyet maholnap levágok,

biológiailag hány százalékban ugyanaz még,

mint amit lerágtál nekem vad, női-gyermeki bolondságból egy este,

amikor lusta voltam, hogy magamnak rendezzem?

Igaz, hogy évek múltán teljesen, mármint 100 százalékban

kicserélődnek a sejtjeink? Úgy értem, mi magunk.

Hová leszel, kérdem, ha ráncokat ölt majd a férfiarc?

Megtartanak-e régi-új vonásaim, megőrzi-e tapintásod,

simogatásod mibenlétét a test emlékezete?

Tudlak-e majd, ha elmúltak az évek, a fennkölt hétköznapokon,

gyermeket, nőt, szentet, aki örökkön-örökké voltál?

Micsoda kép történik az ablak üvegén...

Tükröződő, kiszáradt arcom, mely hamuvá pereg,

s úgy omlik, akár egy katedrális vakolata,

foszlik, akár egy régi, szövetre nyomott fénykép.

Az arcom, ez a régi-új emberi arc - szentély.

Mióta a XIV. században hozzáfogtak építeni,

a Duomo di Milano még soha nem készült el.

Mire valahol véget értek a munkálatok rajta,

egyéb helyeken már javában folyt a restauráció.

A testi emlékezet, e romló-szakadó,

de elpusztíthatatlan katedrális

folyton változik, nem tudni,

a kint meddig kint, a bent bent-e még.

A régi, mely újnak adja át helyét,

önmaga marad, s a bontás építkezés.

Te álltál meg bennem.

Arcom, e szentély

a testi emlékezés

örök katedrálisában

magán s magában is

őrzi-óvja folyton

fogyó, de el

sohasem múló

Istenét.

Nincs más, a felejtés egyetlen módja az, hogy emlékezem Rád.