Harangok karimájára por telepszik,
üresen maradnak, idővel elasznak a madárfészkek,
hólé tölti meg, s fagyva feszíti a betonút réseit.
Apránként, de művi pontossággal feszül fel
az egyedüllét az otthonnak nevezett szabolcsi tájra.
Végül egy-két szem dércsípte kökény ezüstkék halála,
valami fanyar, amit megérez, megőriz az üszkösödő nyelv,
az egyforma hideg, amely horgait a gyermek csontjáig veti vissza,
majd a tompa viaszosvászon, végül rajta a szürke házibor
és minden egyéb lényegtelen dolgok, tárgyak,
amelyek az elnemtelenedés napjaira is megmaradtak
tanulságtételül egy korból, ahol hűek voltunk.
Hogy ez a lassúság tulajdonképpen mennyire
egy szempillantás csupán. Hogy ez az álságos, vonta-
tott halál mégis milyen hirtelen és visszavonhatatlanul
meg-tört-én-te-tett.
Hogy nincs más, s nem is akarok más gyötrelmet.
S hogy miután a hiány közhelyszerű sorai itt is kiirtanak,
a végén valamit mégiscsak kérdezni kellett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése