A túlsó partig

Leülök picit, muszáj pihennem. Magam alá húzom a térdeimet, fel ne fázzak, hideg van. Sehol senki. A sötétség, mely kitartóan lohol utánam, hogy behunyt szemmel is tudjam jelenlétét, hidegével megkarcolja a heget az oldalamon. Egyedül vagyok és tartom, szorítom az állkapcsomat. Ki kell bírnom... 



...bármennyi is legyen még hátra.

Nyomtatópróbához mit írjunk be gyorsan?

- De poros! Milyen régi lehet?
- Áh ez még...  talán még gyerek voltál annak idején.
- Vajon működik? Nyomtatópróbához mit írjunk be gyorsan?





Nézd csak, a réten
Sorban, szépen
Fülemüle nézi:
A sólyom, a réti
Fentről az égből,
A hajnali légből
A pockot, a barnát
Lopva beméri.

Egy közönyös születésnap

27 múltam és Takler nemrég azt mondta, nézd már, bazd meg, kopaszodsz. Szenvtelenül nézek rá; nem mindegy. Az idegességtől van  - mondják egyesek - vagy azért, mert nem vagyok paleós, de legalább vega. Paleósnak lenni ez egy új csodaszer, ami kétségkívül a mennyországba juttatja a megvilágosultakat. Az, hogy nem eszel olyat, ami legalább a paleolit korszak óta nem képezte az ember által elérhető táplálékok részét. Mert - és tudd meg, hülye vagy, ha eddig nem volt világos - ritmusából adódóan a szervezeted még nem bírt  alkalmazkodni az újabb ételekhez. Szóval a paleós mennyországban csomó dús hajú üdvözült lesz. Én meg egyelőre itt kopaszodom. Lehet a is, egyszerű genetikai kérdés, amiről ennél fogva nem tehetsz, vagy azért van, mert a vitaminos hajzselétől, amivel húszévesen fényezted a fejed, kihullott, és akkor erről viszont te tehetsz. Vagy azért van, mert nem hordasz sapkát. Vagy mert hordasz. Szóval egy a lényeg, kopaszodom, Takler is megmondta azzal a mocskos szájával.

Zsebre dugtam a kezem, lent állok az udvarban, a kolléga hamarosan jön az automobiljával, felvesz, és megyünk dolgozni. Remélem, majd óvatosan vezet, és akkor nem imádkozott annyit hiába az anyám. Hűvös idő van, vidéken anyám - akit senkinek nem lesz joga gyászolni, nekem sem, ha egyszer meghalhat, és erre kitérnem most nemhogy indokolt, de egyenesen szükségszerű volt -, szóval vidéken anyám ezt az időjárást most úgy mondja, nyákos. Nem így persze Budán, ahol most zsebre dugott kézzel állok lent a fák között, és ahol az időjárás kísértetiesen olyan, amilyen 2012. november 7-én. Így, zsebre dugott kézzel, felhajtott gallérral a nyákos időben - talán a környezet hatása, a fáké - még én is nyúlánknak tűnhetnék annak ellenére, hogy a magasságom teljesen átlagos. Feltéve persze, ha látna anyám. Olyan vagyok én is, mint egy fa. Egy fa vagyok. Ősz van. Milyen szolidárisak a fák. Együtt kopaszodnak velem.

Tudom, persze, hogyne tudnám, Takler minderre azt mondaná, hogy ez az egész kurva mindegy. Ha nem lenne teljesen felesleges rászólnom, hogy modorálja már azért magát, akkor rászólnék, mint annak előtte megannyiszor, hogy Takler, barátom, kérlek, modoráld már magad, elvégre mások is vannak itt, de ezt leszámítva, tartalmi vonatkozások tekintetében maximálisan egyet kellene vele értenem. Mert mindez tényleg mindegy. Mint ahogy valóság az is, hogy mindez nem is szemlélhető másképp, mint mérhetetlen (az mégis milyen?) közönnyel. Csak hát, ma akkor sem hallgathattam. Kellett némi szöveg, amivel felköszönthetnélek... de mindegy, hagyjuk, inkább összefoglalom egy mondatba. 

Ma lennél 99 éves, ha élnél, s - ha nem szúrtad volna át meg át, ha nem trancsíroztad volna össze-vissza saját törött csontjaiddal belső szerveidet a balesetben, amelyet azzal a sport automobillal okoztál, amit az irodalmi Nobel-díjjal járó pénzjutalomból vettél - még lehet, hogy ma is élnél, s lehet, hogy időben be tudnál kapcsolódni a paleós csodába, s visszanőne az a szép, anno, 47 évesen, az enyémtől tehát 20 évvel idősebb korodban is dúsabb, hátrafésült hajad, s tarthatnád a cigivéget továbbra is az ajkaid között azzal a  - Takler szerint - kibaszott nagy, (tehát mégis mérhető!) közönnyel. Valószínűleg az sem érdekelne, hogy mégsem tudtalak egy mondatban felköszönteni. Talán nem változna semmi, ha még most is élnél. Talán ugyanúgy és ugyanott állnál a szemem előtt élve is, ahogyan és ahol most állsz. 

27 múltam, te meg épp ma lennél 99. Jövőre milyen kerek lesz ez is. Egyszerű, akár egy kő. Jó volna találkozni. Sokszor gondolok arra, hogy a hegy túloldalán meg épp te jössz felfelé, s hogy odafent majd találkozunk. Egy tollat gurigatok az asztalon, oda-vissza, oda-vissza, oda...
Boldognak kell elképzelned.

 In memoriam Albert Camus

Halottak napja Budapesten

Kihez mérjem magam? -

Áll előttem, miképp a jövő maga

a horizontnak feszülő múlt.

Háta ványadt, válla szálka,

hasa horpadt, húsa kevés,

végtagja mocskosan takarja

csontos arcát, hol éri.

S hol kitűnik mégis,

ajka cserzett, arca száraz,

szeme nincsen, szemgödre sáros,

agyára önmagát fonja buroknak.

Teste csapzott, melle sovány,

az a seb tán vérzik az oldalán...

S neszel hideg eső, cseppje

visszafelé hull, dagaszt fellegeket.

Sápadt fényét lassúdadan

visszaszívja, szürkén szipolyozza

a földről az ég.

Ahonnan én nézem,

ez a látomás, ez az álom,

ez a sápadt tájkép,

ez a vérszegény, meddő test,

 ez az ország, ez a semmi...

- az egyedül való mindenség nekem!

Halottak napja van Budapesten.

Magam vagyok,

s amit kezemben szorítok,

ez egy valóságot, hogy idehaza

és hogy magyar vagyok,

e meddő hamvvederben

kinek adom majd oda?

Hisz' jaj annak, ki életre nyitná ajkait,

hisz' jaj annak, ki ölelésre tárná karjait,

hisz' jaj annak, ki szánalomért egy istenhez kiált,

hisz' jaj annak, ki még hisz egyáltalán,

és jaj a nemzetnek, mely szenvedvén szenved,

míg kimúlni képtelen, jaj a tízmilliónak 

e százezer négyzetkilométeren!

Halottak napja van Budapesten.

S miképp egy Jónás a jövőt,

én e látomással a kínkeserves 

nemzethalált festem,

ahol a hálál volna már maga az oltalom,

s ahová - bár ez volna az utolsó mondatom -

e kopár tájra nem jön már hajfodrász,

nem lesz már új tavasz.

A mozdulat - Ki tudhatná? -,

amellyel valamit, valamit

még oly irtón szorítok,

talán a közelgő halál görcse pusztán...

De nem!

El akkor sem engedem!

Magyar vagyok,

magam vagyok.

Hő szememből hulló könnyem

az éntudat hiánya sikít

- ki árvád vagyok -,

anyám, felelj,

valaki feleljen:

magyar vagyok, magam vagyok;

KIHEZ mérjem magam?