13,2

Mennyire hasonló természetű e kettő:

a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.

Őszelői fővárigmus (Figyelem! 18 éven felülieknek csak kiskorú felügyelete mellett ajánlott!)

Vizes villamos halad,
Gyalog mész tovább magad!
Olajfoltba' víz a lábnyom, 
Szél kering a Széll Kálmánon,
Kopott zebra tovább kopik,
Csövesek a csikket köpik.

Vizes villamos halad,
Gyalog mész tovább magad!
Hová lett a vak fényesség,
Napkoronával ékesség?
Akár ránk borított fazék
Szürkés színűn szűk az ég.

Vizes villamos halad,
Gyalog mész tovább magad!
Szeptembernek szele sziszeg,
Ezt az érzést versbe vigyed,
Hunyadi az Operában,
Szedd a lábad szaporábban!

Vizes villamos halad,
Gyalog mész tovább magad!
Szopránban sziszeg a szellő,
Legjobb áron most a szőlő!
Emelték a banán árát,
Hajléktalan húzza lábát.

Vizes villamos halad,
Gyalog mész tovább magad!
Jól nevelt vidéki gyerek,
Álcába' városi leszek,
Bambán bámuló emberek
Sora között átmegyek.

Vizes villamos halad,
Gyalog mész tovább magad!
Parkon át az utam most visz,
Amit a szemét táncol: tviszt.
Fújja a szél, lengeti
Éhes varnyú kergeti.

Visz a ritmus, rím halad,
Vele mész tovább magad!
Rejtem, rejtem, hej regö
Hangom krákogós, kerregő.
E nyákos, őszi reggelen,
Fővárosunkat verselem.
Csapzott csókák közt csattogok,
Bimetrikus kölyök vagyok. 
Vidéki srác vagy urbánus?
Nemzeti zsákbamacska árus?
Mindegy nekem! EMBER legyen,
Mind a kettőt szeretem!

kisszív

 

hűségek daganattá ökölnyi kövekké csomósodnak

ott hordom őket a bőr alatt gyökeret vernek a húsba

az egyik irtó közel került a szívhez

már szinte mindkét tüdőt befonja

egyre súlyosabbak a léptek

ha előre ha hátra

egyre lassabban jutni előbbre

a bogár csak lárva

egyre szűkebb az idő

egyre lassabb a tér

egyre fájóbb

egyre emlékezni még

Csendhalál

a szél föléhajol a napsugárnak

pedig lenne még miről suttogni

 régi festmény a horizont

hamvas kopottas sarkai lassan felfeslenek

középre kunkorodnak halk de kegyetlen

krikszkrakszos hang közepette

figyelj

most fog elmúlni most bevégeztetik

akár halálos játék

koporsó mely magába gyűri

az aprólékosan a jövőnek nagy gonddal

cizelláltan színezett részeket

nem számít kinek a kincse volt

kinek a semmi-mása-nincsen

kinek a hite

vagy a megbocsátásért magának megvallott mély hitetlensége

az életért meg kell feszülni

kunkorodó képsarkak

akár ha búcsúpillantásával a Nap

ha az enyém nem lehetsz senkié ne légy

még belemart fölgyújtotta volna a sarkakat

s most a precízen érkező ősz

karcosan hűvös szél táplálja oxigénnel

e máglyát

melyen az egy szerelem ígérete az áldozat

egy elhalkuló őszi tájképen

az élet utolsó végtelenül hatalmas őszi csendjében