Ott és majd

Az ajtót nézem, talán az ajtót, és ebben a pillanatban érek el addig a küszöbig, amikor összegezve, döntve és végül cselekedve elmondhatom, amikor kirohantál, és rám basztad az ajtót, de olyan hirtelen, hogy időm sem volt odatenni a kezem, pedig ha levágja a kézfejem is odatettem volna mindkettőt, és azzal a lendülettel - és  nem hiszem, hogy te erre számítottál -, hogy rögvest nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ajtó és ez a zár úgy beragadt, hogy azt most és mindörökké lehetetlen kinyitni, amíg maga a világ meg nem mozdul körülötte, akkor hozzáfogtam marni az ajtót körömmel és harapni foggal, amit évezredeken át kitartó lelkesedéssel folytattam, valahányszor csak magamhoz tértem a fájdalom okozta ájulásokból, de aztán a düh végül egyre nagyobb teret engedett az öntudatnak, így hát megpróbáltam ésszel is felmérni, hogy mi lesz, ha tényleg soha többé nem megy át egyikünk sem az ajtón, és akkor élni és meghalni most már egyedül kell, és ahogy közben rendíthetetlenül haladt az idő körbe-körbe, de azért mégiscsak érezhető változásokkal ívelve valamerre, idáig, végül - innen nézve ez milyen hazug egy szó -, végül csak eljutottam arra, hogy létezhet másik opció, hogy talán-talán - és ez úgy jött elő, mint tőlem nézve ismeretlen irányú sarokból valami apró nesz, ami aztán egyenletesen hangosodott tiszta hanggá - lehetséges, mert nem lehetetlen, hogy egyedül is tudok élni, ráadásul erre ott volt a bizonyíték, hogy végül, azaz hogy itt és most is élek, tehát tényleg, tényleg lehetséges, ezért logikusan ott tartok, hogy beigazolódott a döntés, a valamiről való dönthetőség ténye, sőt hogy ez azóta is csak erősödik, s már-már kényszerré sűrűsödvén itt liheg a sarkamban, hátulról szorítva tüdőimet, míg nyomásától bódultan azt sem tudom mit, az ajtót nézem, talán az ajtót, most végül kénytelen vagyok dönteni arról, hogy kaparjak- és harapjak-e tovább e pokolban, vagy megpihenjek-, megnyugodjak- és megistenüljek-e a másik lehetőségben, hogy külön is létezünk, tehát hogy mindegy, hogy velem, mártírral itt mi van, mert az ajtó túloldalán neked jó lehet, és akkor én jogosult vagyok a dühből a megnyugvásba érkezni most már, végül, és akkor ez az állapot miért ne lehetne akár az elégikusra hangolt boldogság is akár, hiszen mindennek, de mindennek, az idáig szenvedett kálvária felszámolásának, és végül az innentől kezdődő végtelen megboldogulásnak is egyaránt biztos, megingathatatlan és örök törvényű keretét egyszersmind tartalmát szolgálhatja, egyszerűen az a másik lehetőség, az a másik döntés, az a másik opció -, amely elvitathatatlan magyarázata a mindenség okának, mibenlétének és céljának egyaránt, még akkor is, ha végül, itt és most te magad ugyan nem vagy, és soha nem is leszel, s amely ennek dacára vagy épp ezért teszi meg a megváltást a világgal, velem -, szóval az, egyszerüen az... egyszerüen az, hogy létezel.