2012.06.26.

Arra készültem, ha eljön a nap, csak annyit írok: Boldog születésnapot. De aztán 16 órát dolgoztam egyhuzamban, és végül kicsúsztam a napból. Le fogok-e maradni az életről, kérdeztem magamtól annyiszor most, az elmúlt három évben, amiért nem tudtalak megtartani? Több mint ezer nap óta, mely roncsolni kívánt sírodban: emlékezetemben, feszt daccal állok szemközt, s az órák a mesteri ecsetvonások csendes, meghitt keretei voltak csupán, míg úgy őriztelek, mint mellőzött festő, ki titokban, orozva festi élete egyetlen képét, amely tehát azonnal mint restauráció értendő. Most megint egy évet várhatok, hogy a semmibe kiáltsam, marhák voltunk. Vagy hogy az a két ember, aki jó, az még ha nem is sétál együtt, legalább külön ne tegye. Milyen közönséges volnék, és mennyire haragudnék rád, ha nem tudnék szeretni. Hogy voltál bőség és szükség, ha semmi, ha minden... - elcsodálkozom olykor! Aztán eltelt több mint ezer nap, s ma is nehéz túllépni azon, hogy az elválás pusztán kezdete két külön útnak szét a semmibe. Nagy levegőt veszek, s kiontom-kioltom a mítoszt, ha kereszteznék is még egymást lépteink, tudd - az egyetlen módon, ahogy lehetett: elengedtél, hát elengedtelek. Nem panaszlom föl a sors istenének, sem az eleve elrendelt szabad akaratnak, hogy nem vagy többé, megköszönöm inkább, hogy ismerni engedett, s az elbocsátás zálogaként csak annyit kérek tőle, tartson meg boldognak - gondolom egyre gyakrabban, mígnem lassan meg is történik mindez. Nem vagyok már háládatlan fia a teremtésnek, ki csak a múltba vágyna, megtanultam az elmúlás rendjét és felette az örök életet, s tudom a leckét, vissza is mondom majd, tisztelettel - ha lehet. Utórezgésnek annyi marad, sajnálom, hogy egyszerű szavakkal nem mondhatom el neked az életem, s hogy nem kérdezhetek felőled, kedves. Nem beszélnék mellé egy szót sem pedig, csak a legfontosabbakat mondanám el. Hogy anya szerint férfi lettem, s hogy igaza van, azt onnan tudom biztosan, hogy már szerintem is az vagyok... s hogy végső soron mindezt nélküle is tudom, mert anya sajnos beteg. Hogy szeretek főzni, hogy híztam három kilót, szinte kopasz vagyok, s hogy miként te is jónak tudtál, úgy jónak tudnak az emberek. És visszakérdezni: te hogy vagy, kedves? Tartja-e szavát a sorsisten? Van-e kenyered, szép ruhád, autód, házad, s van-e minden földi sáron túl megbecsült és szeretett életed? Van-e családod, s hogy van anyukád, aki csak azt szereti, aki téged szeret? S végül: van-e, aki úgy fogja kezed, hogy nem engedi el, amíg el nem engeded...

Nem ér el hozzád szavam, de már nem dühöngök ezen. Ahelyett mindettől függetlenül, vagy épp ennek dacára, szívből köszöntelek, 2012. 06. 26. van. Egy év különbséggel sem születtünk, ezért ahogy te belépsz az újabb év mitikus körébe, ahogy nálad most kezdődik el, nálam lassan úgy ér véget a hosszú-hosszú, mintha ezer naposnak tűnő, visszanézve rózsa- és krizantémillattal vegyes huszonhatodik év.

Boldog születésnapot.

azoknak, akik Istent szeretik

"Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van."
                                                                                             (Róma, 8,28)

Az új nemiségről

"Ahogy kilépsz az űrbe, az első lélegzetvételnél azonnal szétfagy a tüdőd, abba halsz bele. Felesleges feltenni a kérdést, fájdalommal jár-e mindez, mert mire reflektálnád a fájdalmat, már meghaltál. Ebben az értelemben tehát felesleges készülnöd rá, nem fogod ugyanis tudni, hogy megtörtént. Mire a fájdalom ingere eljutna az agyadba, addigra meghalsz. Olyan ez, mint amikor megáll az idő. Helyesebben, amikor nélküled megy tovább."

                                                                                                                    (k.)

Most kettőnek célzottan, de féltudatosan talán egy harmadiknak és egy negyediknek is, indirekt módon pedig ki tudja, hány nőnek fogok válaszolni.Ti megesküdtetek rá, hogy az élet célja annyi, feloldódni a mulandóság tudatában, nem törődni semmivel, csak az egyén szabadságtudatát, a szabadság megélésének fokát a maximum értéken felvenni, és aztán még azt is nap mint nap tovább növelni. Ez ilyen fluid önkiteljesítés, a szétáradó szabadságtudat maximális kiterjesztése mind kifelé mind befelé. Az én függetlenítése minden korláttól, amely végül akkor sikeres, ha már a létezés is elveszíti a kettéosztó korlátját, ha eltűnik az a bizonyos határ, az élet és halál mezsgyéje. Akkor leszek teljes, ha azt fogom érezni, most már bármikor meghalhatok - mondta egyikőtök, és láttam a szemében a csalhatatlan hitet mindebben. És így néztük a Melancholia című filmet is, ami csak ennyiről szól, és amelynek mind a ketten foglyai lettetek a feltétel nélküli egyetértésben. Nekem is tátva maradt a szám, majd megmutattam az új férfi ismérvét, és sírtam. Hogy miért, arról fogalmam sem volt. Fogalmam sem volt, mert az érzelmi intelligencia megnyilvánulásai - ha nem figyelünk -, messze megelőzik az értelmi intelligenciáéit. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, utóbbi követi, reflektálja az előbbit, mintegy a függvénye annak. Szóval mostanra tudom, mi hatott meg. A menedékre vágyó nő képe. Az, hogy lélektanról, vallásról, férfi és női szerepekről valamint az emancipációról és a feminizmusról szóló szolid ismeretszerzés után mára kialakult bennem az új nő képe, aki Ti vagytok. Aki a feldolgozhatatlan mennyiségű információval terhelt világot már nem bírja befogadni, és mintegy önvédelmi mechanizmus gyanánt befelé fordul, csak magára koncentrál, önmaga ki- és beteljesítésére, abban a tudatban, hogy amit tesz, az helyes. Mert a boldogságról alkotott koncepciója ez. Hogy neki egyedül kell boldognak lennie, és hogy ennek az eszköze a végtelen szabadság - már magamat ismétlem - a korlátlan, "fluid" önki- és beteljesítés. Az új nő, a tökéletesen szabad nő. Az, aki bármikor meghalhat.

Véleményem szerint Trier Melancholiája nem elvitatja, megtagadja vagy meghaladni kívánja Tarkovszkij Áldozathozatalát, hanem  egyszerűen csak kiegészíti, egy amolyan gender studies paradigmában. Mert amíg Tarkovszkij felmutatta az új férfit, addig Trier mellé állította az új nőt.

Az új férfi, képe, amelyet az Áldozathozatal felmutat, az a férfi, aki környezetének tulajdonságait, tehát kontextusát tekintve első ránézésre tökéletesen megegyezik korának nőjével. A világ az ő számára is átfoghatatlan információköteget képez, a végességtudatot ő is felfogja, de az erre adott reakciója nem az egyén teljes felszabadítása, mindentől való függetlenítése, hanem épp ellenkezőleg, a teremtés. A nőnek bele kell nyugodnia a mulandóságba, a férfinek pedig teremtenie kell a mulandóság józan tudata ellenére is. (Ez talán a lét abszurditására adott abszurd válasz volna?) Nem azt mondom, hogy a nő rossz, a férfi pedig jó. Azt mondom, hogy amíg a nő az egyedüllétre és a kiszolgáltatottságra adott reakciójaképpen befelé fordul, és csak magára koncentrál, addig a férfi ugyanebben a helyzetben adott reakciója az, hogy megpróbálja minél több mindenhez kötni magát. Az új nő magatartásának, a mindentől függetlenedni akarásnak a gyökere ugyanakkor tulajdonképpen éppen az elfojtott menedékkeresés. Ahogyan az új férfi közösségi vágyának és teremteni akarásának gyökere az elfojtott társas vágy. Az új nő és az új férfi viselkedésmintája egyaránt a magánnyal szembeni kudarcként értelmezhető. Az így létrejövő állapot, az elszigetelődés, a nemi és személyi izoláció, tehát a magány helytelen. Azt gondolom, hogy  a boldogságfogalmak átírása - illetve, mivel ez elvileg természetes dolog, ezért ennek a folyamatnak a tudatos felgyorsítása - lehet a megoldás. A nőnek nem szabad teljességről, totális szabadságról álmodnia úgy, hogy az ne egy férfi kizárólagos menedékében értelmeződne, a férfinak pedig nem szabad teljességről, totális szabadságról álmodnia úgy, hogy az ne  kizárólagosan egy nő oltalmát jelentené. A tökéletes szabadság mindkét nem számára a szolgálat. Az új nyugati férfi és az új nyugati nő csak abban különbözik minden korábbi férfitól és minden korábbi nőtől, hogy nagyságrendekkel nagyobb és rendezetlenebb információkötegben, egy sokkal redundánsabb, széttartóbb és arányaiban nagyobb amplitúdókkal terhelt rendszerben, a felgyorsult jelenben kell megtalálnia és elsajátítania történetileg tekintve egyébként változatlanul helyes szerepét, a másik nemű személy! szolgálatát, a rajta keresztül történő önki- és beteljesítést.

ui.: Ezzel a szöveggel nem bántani akartalak. Ellenkezőleg, épp óvni. Csak amíg a nők szerint a helyes szeretet az, hogy fogom a férfi kezét, amíg meg akar halni, és meghalok vele, addig, a férfiak szerint - és szerintem is - a helyes szeretet az, hogy azért fogom a kezed, miközben meg akarsz halni, hogy visszahúzzalak. Értsd meg, kérlek, hiába fürösztöd önmagadban...!

Többet nem tudok mondani.
Szeretettel.

Ott és majd

Az ajtót nézem, talán az ajtót, és ebben a pillanatban érek el addig a küszöbig, amikor összegezve, döntve és végül cselekedve elmondhatom, amikor kirohantál, és rám basztad az ajtót, de olyan hirtelen, hogy időm sem volt odatenni a kezem, pedig ha levágja a kézfejem is odatettem volna mindkettőt, és azzal a lendülettel - és  nem hiszem, hogy te erre számítottál -, hogy rögvest nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ajtó és ez a zár úgy beragadt, hogy azt most és mindörökké lehetetlen kinyitni, amíg maga a világ meg nem mozdul körülötte, akkor hozzáfogtam marni az ajtót körömmel és harapni foggal, amit évezredeken át kitartó lelkesedéssel folytattam, valahányszor csak magamhoz tértem a fájdalom okozta ájulásokból, de aztán a düh végül egyre nagyobb teret engedett az öntudatnak, így hát megpróbáltam ésszel is felmérni, hogy mi lesz, ha tényleg soha többé nem megy át egyikünk sem az ajtón, és akkor élni és meghalni most már egyedül kell, és ahogy közben rendíthetetlenül haladt az idő körbe-körbe, de azért mégiscsak érezhető változásokkal ívelve valamerre, idáig, végül - innen nézve ez milyen hazug egy szó -, végül csak eljutottam arra, hogy létezhet másik opció, hogy talán-talán - és ez úgy jött elő, mint tőlem nézve ismeretlen irányú sarokból valami apró nesz, ami aztán egyenletesen hangosodott tiszta hanggá - lehetséges, mert nem lehetetlen, hogy egyedül is tudok élni, ráadásul erre ott volt a bizonyíték, hogy végül, azaz hogy itt és most is élek, tehát tényleg, tényleg lehetséges, ezért logikusan ott tartok, hogy beigazolódott a döntés, a valamiről való dönthetőség ténye, sőt hogy ez azóta is csak erősödik, s már-már kényszerré sűrűsödvén itt liheg a sarkamban, hátulról szorítva tüdőimet, míg nyomásától bódultan azt sem tudom mit, az ajtót nézem, talán az ajtót, most végül kénytelen vagyok dönteni arról, hogy kaparjak- és harapjak-e tovább e pokolban, vagy megpihenjek-, megnyugodjak- és megistenüljek-e a másik lehetőségben, hogy külön is létezünk, tehát hogy mindegy, hogy velem, mártírral itt mi van, mert az ajtó túloldalán neked jó lehet, és akkor én jogosult vagyok a dühből a megnyugvásba érkezni most már, végül, és akkor ez az állapot miért ne lehetne akár az elégikusra hangolt boldogság is akár, hiszen mindennek, de mindennek, az idáig szenvedett kálvária felszámolásának, és végül az innentől kezdődő végtelen megboldogulásnak is egyaránt biztos, megingathatatlan és örök törvényű keretét egyszersmind tartalmát szolgálhatja, egyszerűen az a másik lehetőség, az a másik döntés, az a másik opció -, amely elvitathatatlan magyarázata a mindenség okának, mibenlétének és céljának egyaránt, még akkor is, ha végül, itt és most te magad ugyan nem vagy, és soha nem is leszel, s amely ennek dacára vagy épp ezért teszi meg a megváltást a világgal, velem -, szóval az, egyszerüen az... egyszerüen az, hogy létezel.

314

virágok nyarat véreznek 3 éve 1 hónapja és 4 napja
mondtad hogy  a kincset
amit szent szövetség titkos pecsétje alatt
ketten ástunk el a kertben
egyedül kell tovább keresnem
mint valami jámborságos vak vénembernek
ámerikába hűtlenült unokája sorsát
imákba és/vagy szitkokba foglalva
ha mielőtt megdöglök
a fogaimra kötött 32 kötél végén
lovak nyerítsenek és egyszerre ijesszétek őket a végtelenbe
hátha kirántják az artikulálatlan sikolyt
amely megteremti az utolsó pusztulás szentségét
és azóta minden nap lepörgött a tized rózsafüzér
az én bűnös és bűnbánó
az én kirekesztett és száműzött
az én halálra szült de életre kárhoztatott
lelkem üdvéért
amiért kyrie eleison! nem tudtalak eléggé szeretni
a szentséges kurva életbe is