here you are!

Nem érted, hogy utána miért állok ki egy szál pólóban a januári hideg teraszra. Megfagysz, mondod, gyere már be. Hiába hívlak, hogy gyere, nézd meg te is, ilyenkor még sűrűbb a lehelet. Tejfüst, mondom, és másnap megnézem a Google-ben, de sajnos nem sikerül új szót alkotnom, sőt, az angolban is megvan. Visszabújok, mert ez is szép ugyan , de otthon ott vagyok. Visszabújok, mert ez szétfoszlik, de megmarad az. Visszabújok, mert kint mégcsak nem is egy senki vagyok, hanem egy akárki, míg odabent - én. Visszabújok miattad. Visszabújok, mert visszabújok. És mert megfagynék.

Januári testtájkép

A jeges széltől és fénytől felszárad a bőröm, mint amikor délelőtt lenézel a Petőfi hídról a Duna januári jégbordáira. Minden halott. Mélán, tespedten vezet a jégsíkság, hosszan, s ahogy megpillantod a horizontját, összekoccan a fogad a hidegtől, amit látsz, meg eszedbe jut, hogy az oviban a tubusos temperából kevés feketét meg egy pöttynyike kéket vittél a fehérbe, hogy legyen szürke. Egyenetlen, durva sömörök verik vissza a tompa fényt, a szégyellős napot paravánként takarja a foltos, szürke égbolt. Szétkent tempera az egész vászon a bujkáló víztől a bujkáló Napig. Középső csoportban csináltad. Ki kellett nézni az ovi teraszajtaján, hogy olyan legyen a hó meg a jég, mint kint a mászóka, csak ne villanjon ki belőle a vaslétra legópirosa. Annyira bámultál kifelé, és kented a sűrű, ragadós temperát, hogy végül megkarcolta az ujjad az alumíniumtubus durván visszahajtott vége. Egy icuripicurit még a gézen is átütött... Hideg van. Ha összeszorítod a markod, ha igazán összeszorítod, ahol megfeszül a bőr, felpikkelyeződnek a szél szárította redők, és alig látható, hajszálvékony, piros csíkokban előjön a vér, amit azonnal megdermeszt a hideg. Meg kell csócsálni, hogy a meleg nyállal egy kis vérízt érezz. Huhogj a tenyeredbe, dörzsöld szét. Légy fegyelmezett. Minden rendben van. Élsz.

H5 - Future plan

 

Válladon megtört

fény tekintetem. Elmégy.

Ennyi a jövőm.

Never let me go - II/II.

... de csak a víz van. Ebben a fehér mosdótálban itt. Milyen szépen meg lehetne írni, tele irodalmi és főleg bibliai utalásokkal. A víz, a kézmosás, a bölcsőt és az újjászületést, azaz a megbocsájtást jelképező hófehér mosdókagyló. De nincs erőm. Mármint nincs erőm erre. Mert arra kell figyelnem, s minden lélegzetvételemmel arra kell figyelnem, arra a keserű, de oly drága élettapasztalatra, amihez rajtad és a hiányodon keresztül jutottam el. Hogy nincs más feladatom, mint szeretni mindenkit, és legfőképpen azokat, akik nem érdemlik meg. Köztük magamat. Milyen furcsa. Ha nem veszítelek el, talán most nem tudnám, mennyire gazdag vagyok. Hogy mennyi mindenem van. Kár, hogy ezen az áron. Néha még, látod, túl gyenge vagyok, lehúz az önsajnálat, s ilyenkor csak azt veszem észre, hogy hozzád beszélek.  Aztán felocsúdok, s megyek tovább, nincs erre időm. Szeretnem kell. Mosd le, Uram bűneimet, és vétkeimtől tisztíts meg engem! Aztán engedj utamra, mert a leckét megtanultam.  Láttam, és hiszek. Tiszta a kezem a munkához. Ígérem, nem nézek hátra.