A jeges széltől és fénytől felszárad a bőröm, mint amikor délelőtt lenézel a Petőfi hídról a Duna januári jégbordáira. Minden halott. Mélán, tespedten vezet a jégsíkság, hosszan, s ahogy megpillantod a horizontját, összekoccan a fogad a hidegtől, amit látsz, meg eszedbe jut, hogy az oviban a tubusos temperából kevés feketét meg egy pöttynyike kéket vittél a fehérbe, hogy legyen szürke. Egyenetlen, durva sömörök verik vissza a tompa fényt, a szégyellős napot paravánként takarja a foltos, szürke égbolt. Szétkent tempera az egész vászon a bujkáló víztől a bujkáló Napig. Középső csoportban csináltad. Ki kellett nézni az ovi teraszajtaján, hogy olyan legyen a hó meg a jég, mint kint a mászóka, csak ne villanjon ki belőle a vaslétra legópirosa. Annyira bámultál kifelé, és kented a sűrű, ragadós temperát, hogy végül megkarcolta az ujjad az alumíniumtubus durván visszahajtott vége. Egy icuripicurit még a gézen is átütött... Hideg van. Ha összeszorítod a markod, ha igazán összeszorítod, ahol megfeszül a bőr, felpikkelyeződnek a szél szárította redők, és alig látható, hajszálvékony, piros csíkokban előjön a vér, amit azonnal megdermeszt a hideg. Meg kell csócsálni, hogy a meleg nyállal egy kis vérízt érezz. Huhogj a tenyeredbe, dörzsöld szét. Légy fegyelmezett. Minden rendben van. Élsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése