Családtörténetet olvasok a családtörténetedben. Régen hallottalak, és az elégikus háttérszín megfestése helyett egyből az erős, talán helyenként majd sértő kontúrokra ugrom. Elégikus háttérnek - jobb híján - amúgy is megteszi majd a december, amely itt tanyáz a hátam mögött, az ablakon túl.
Régen hallottalak. De azért felőled egy-két dolgot mégis. Tudom, hogy a csíra, amelyet az út elején kaptál, hogy jól szorítsd a markodba, s hogy soha, de soha ne engedd el, bármit virágozzon is, most nehéz hajtást termett, s óvatosan kell lépkedned, nehogy az ingó fej súlya alatt megroppanjon a szár. Bár nem vezetnek távol útjaink egymástól, vigyázó lépteid neszét nem igen hallom, mégis tudom, nem vagy messze.
Kint a december. Egy év készül elköszönni, mely végül megint fájdalommal int búcsút és szenvedéssel. Nem akarok önző lenni, nemcsak a hangod hiányzik, de az is, hogy mint olykor, meghallgass, meggyóntass egy erkélynek felcímzett teraszon. Az én hátam is meg-meggörbül a súly alatt, fájdalmadban fájdalmamra ismerek, szenvedésedben szenvedésemre. A felebarátom vagy, a felebarátod vagyok. Családtörténetet olvasok a családtörténetedben. Most, mielőtt hazautaznék, ahol nem fogom hagyni, hogy feldíszítsük a fát. Hárman leszünk, de meggyógyul, és egyszer hazajön majd.
Óvatosan indulok, lépteim nem zavarják meg a szobában hátrahagyott makulátlan rendet. Közben, mint mostanában sokat, arra gondolok, azon aggódom, vajon jut-e majd szeretet köréd a fa alatt. És arra, ha nem, tavaszig vajon beéred-e majd, kitelelsz-e majd a részvéttel.
